Olyan
mély szabadság lüktet az éjjeli csendben: még ha minden betűt reszkető kézzel
kell előédesgetnem a sáros földből, még ha szenvedélyes fájdalomrögök húzzák is
vissza sírjuk felé. Nincsenek határok, vagy csak nem látom őket? Csak az eget,
tejszín-kék mosollyal, és most nem félek, most könnyebb lélegezni, valaki
lesöpörte a vasport a mellkasomról. Csupán a szikrák maradtak, a csillagok
szemgödréből visszakacsintó remény az.
