Ülök a párkányon, szemben a serdülő
hold. Figyel, figyelem. Udvariasan biccent, ahogy közelebb merészkedik,
pillantása a karomra simul, de most nem veszem tolakodásnak. Hagyom.
Ugyanazok a kérdések, ismételgetjük,
de most csak tompa fájdalom kong bennem. Ma elengedtem magam, ma nem feszülnek
inak és megereszkedett a bőr. Ma gyarló vagyok.
Ma nem akarok több lenni, mint emberi.
És csak ismételgetem, hogy
nem
tudom…
nem
tudom.
nem.
tudom.
Egyik végtelenből a másikba taszítanak,
és az ég felé nyúlok, hogy a csillagokba kapaszkodjak. Valaki pöccintse odébb a
Göncölszekeret.
Nem látom az ösvényt.
Ma nem akarok bátran viselkedni, ma
csak félek. Az kell, aki kézen fog, de nem jön közelebb, mégsem tudom
eltaszítani. Viharos széllökést, tornádót, égzengést jósoltak, és ez mind én
vagyok, fellöklek, elsodorlak benneteket, mert nem álltok szilárdan. Nem
kapaszkodtok.
Nem akarlak benneteket.
Nem akarok egyedül maradni.
Ma nem akarom magamat sem. Hadd
ébredjek új holnapra.