Elefántcsonttorony

Rothadó őszi hideget sugároznak a mustárfényű, ázott levelek – ha nem vigyázok, és sokáig maradok mozdulatlan, átrágja magát a cipőm talpán is. Átitat az elmúlás, belesüppedek. Az illata fanyarul otthonos, ismerős, elringat.

Mégis borzongatott a meleg… talán tőled eredt, vagy a borból, vagy a nevetésem visszhangja kavarta a légben.Táncoltak a részeg porszemek. És tudod, olyan régóta fázom már, hogy egészen hozzászoktam az elgémberedett tartáshoz. Ellazulnék, talán hagynám ezt a szédülést is, ahogy a fények titkos kis sugarakként rántják le a leplet egy-egy vonásról vagy anyajegyről. Néha nyílt seb vagyok, máskor beragadt fedelű, poros szelence.

Ki tudja, hol hever a kulcs? Az utolsót egy csatornába dobtuk, egy másik életben, de egyetlen lakat sem tarthatja össze a kétfelé futó, ködös ösvényeket.

Ez már csak az enyém.

A saját sötét tündérmesém hercegkisasszonya maradtam, egyedül a toronyban.

Várakozom.

Törött játékok

Az utcákon rothadás,

            a szívekben forradás.

Sekély az éj

Ülök a párkányon, szemben a serdülő hold. Figyel, figyelem. Udvariasan biccent, ahogy közelebb merészkedik, pillantása a karomra simul, de most nem veszem tolakodásnak. Hagyom.

Ugyanazok a kérdések, ismételgetjük, de most csak tompa fájdalom kong bennem. Ma elengedtem magam, ma nem feszülnek inak és megereszkedett a bőr. Ma gyarló vagyok.

Ma nem akarok több lenni, mint emberi.

És csak ismételgetem, hogy

nem tudom…

nem tudom.

nem. tudom.

Egyik végtelenből a másikba taszítanak, és az ég felé nyúlok, hogy a csillagokba kapaszkodjak. Valaki pöccintse odébb a Göncölszekeret.

Nem látom az ösvényt.

Ma nem akarok bátran viselkedni, ma csak félek. Az kell, aki kézen fog, de nem jön közelebb, mégsem tudom eltaszítani. Viharos széllökést, tornádót, égzengést jósoltak, és ez mind én vagyok, fellöklek, elsodorlak benneteket, mert nem álltok szilárdan. Nem kapaszkodtok.

Nem akarlak benneteket.

Nem akarok egyedül maradni.

Ma nem akarom magamat sem. Hadd ébredjek új holnapra.

Kiszolgáltatott

Mert annak a fajnak veszélyeztetett példánya maradtam, aki tintát sír és betűket vérzik.

Fohász

Kikaparnám a sápadtan kelő holdat a naplementéből, és gurulna, csak gurulna, mint egy fonnyadt gesztenye, fénylő héján égi tűz lopakodó nevetésével.

Bármit megtennék.

Bármit.

Kérlek.

Ha megreccsen egy felhő

Egyre vadabb színek lüktetnek az ég alján, a rügyező árnyalatok felfakadnak és lehetetlenül egymásba maszatolódnak. Minden hajnalpírban hallom a tavasz születő sikolyát, kertkapuk alatt kúszik az orgonabokrok tövében, körmei alá fenyőillatú sár és szakadt konfettidarabok emlékei ragadnak. Az illata már ott simogat a naplementében, de még vár. Kuporog, védtelen. Fázik. Még nem is túl szép, csak egy csapzott, arctalan árva. De én mindig megérzem, ha közeledik – már rég látom léptei súlyát a kopár, fagyos földön, suttogásának visszhangja ibolyaillatot pecsétel a párnám huzatára. A bőröm bizsereg, minden sejt pattanásig feszül, minden napsugár nekem dalol. Szeretem, ahogy ez a ferdén táncoló, meleg fény kecses extázisba ringatja a puha szirmú virágokat.
Ne szégyelld tovább a mosolyod mélyét, tavasz. Taníts meg megint, hogyan kell élni.

Esőszilánkok

Mindenütt kísértetek hevernek az utcán.

Ostobán magára hagyott, törött ígéretek áznak a sáros pocsolyákban.

Villanypóznákba gabalyodott sálak lobognak, átlátszóvá fakulva a felismeréstől, hogy már senkinek sincs szüksége rájuk. Hogy nem tölthetnek ki semmilyen űrt egy szívben.

 Ki nem mondott szavak lebegnek, végtelen hosszú, fakó szélű filmszalagként játszik velük a kegyetlen szél – kémények köré csavarja, kilincsekre tekeri, faágakon cibálja végig.

Eldobott karácsonyfa reszket a járdán, ágain az ünnep emlékének csalóka illatával, hogy fellobbant itt némi elárvult gyengédség.

Metrón felejtett szerelmek várnak, talán örökké.

Felelőtlen világot élünk.

Vétkeink, mint véráztatta esőcseppek csorognak a hajnal rézfestette háztetőin.

Tudod, ezt már semmi sem mossa el.

Egy tenyér melege

Most belehalnék egy egyszerű hajsimításba. Egy pusztító erejű ölelésbe, amely a hétfői hajnal színeiből öltött magára harsány farsangi maskarát. Nem lehet minden percben erősnek lenni, az izmok ugyan sokáig feszesek, de végül úgyis ernyed a szorítás… és akkor már csak a reszketés marad, az az irányíthatatlan fajta. Az álarcok lehullanak, és alattuk mind csak védtelen gyermekekként kuporgunk, horzsolásainkat délelgetve.

Ringass el, kérlek.

Békét keresek.

Két világ határán

Ott álltunk, ketten, és a világ egy pillanatra újra megpihent, a Föld rekedten felsóhajtott két fordulat között. De ez már nem az volt… elmaradtak a szikrák, a konfettieső, a gyomorba maró mágneses erő, ami azelőtt sosem hagyott nyugodni.

Végre ott voltunk, de nem is a szavaidat hallottam, hanem a mögöttük ülő unott, megfakult hétköznapiságot. Hogy engem már régen a szemétbe dobtál, sörösüvegek és fonnyadt szélű salátalevelek alá.

Én pedig már nem akartalak megérinteni, mert csak egy ismeretlen lettél a múltam süppedő horizontján. Nem hasonlítasz a vágyaimra. Nem tudlak megnevezni, és már nem mosolyogsz rám. Én nem is kellek hozzá - szép lassan, alaposan kiradírozod magad erről a gyűrött szélű, sokat látott füzetlapról.

                                                                               ***

És a hazafelé vezető iránytű, amely régen mindig feléd mutatott, most törötten, elveszetten pörög egy poros sarokban.

Elengedés

Hajlamos vagyok rá, hogy törött üvegcserepeket szorongassak a markomban, mert valaha szerettem egy arcot, aki minden reggel rám mosolygott ebben a tükörben. Vérpöttyöket hagyok magam után a boltban, a fehérre maszatolt falakon, a foltossá színeződött kávéscsészék peremén. Elmesélnék egy fél életet. Hordozlak benneteket; akárhová fordulok, üres, kopott szélű űr kísér, mert ti már régen kitéptétek magatokat az én valóságomból. Én pedig olyan nehezen tudom elengedni ruhátok szegélyének megnyugtató tapintását... Érzem a hajatok illatát, még látom, amikor a szemetek sarkában lassan pislákolva ébred a hajnal. Nem vagyok elég erős, hogy végképp kiradírozzalak. Nem hiszek az ilyen drasztikus változtatásokban, hogy egy óvatlan pillanatban elmetszek minden eret és rostot, ami összeköt két szívet.

Játsszuk, hogy elengedek egy léggömböt. Az egésznek a lényege, hogy nem tudom, hol köt ki végül, de már nem is akarom. Hogy a zsineggel együtt a törődést is megszüntetem.

Még össze kell fércelnem ezeket a nyílt sebeket.

Méz és sár

Salakot lélegzem, a szemcsék megtelepednek a tüdőmön. Karcos jégkristályok a hétköznapiság fakó bűnébe bújva. És arra eszmélek, hogy talán mégis jó érzés… talán ennek hála tudom, hogy hová tartozom. Talán minden elfeledett álom-sóhajom ilyen recsegő csillagokká szilárdul, hogy emlékeztessen a vágyak felhőízére. 

Talán nem is volt ez más, csupán az élettől egy teszt*

Hallgatom a hangod, ahogy visszhangzik egy másik életből, és a selymesen ingerlő válaszok szétesnek a térben. A dalod simogatja a fülem, de ez valami más, valami régi, felmagasztalt érzelemburok hasadékából szóródik rá a fény. Régen álmodtam róla.

Nézlek, és tudom, hogy tulajdonképpen sosem ismertelek. Csak láttam, ahogy a felhők tükrözte savanyú, tojáshéj-színű fénysugarak a hajadba ragadnak, mint most is. Az a régi lány még mindig ujjong ott belül, de ezek csak ragok és képzők, a jelek már régen kikoptak a lényeggel együtt. Felnőttem, és ezzel együtt ripityára törtem azokat a kis pezsgő álom-buborékokat, amelyektől folyton izgatottan elszorult a torkom. Néha mindenütt konfettizáport láttam tőlük, szivárványszín nevetések ragadtak a villanyoszlopokra és a forró sajtba a melegszendvics tetején.

De már megfagytak és elrepedtek.

Rám néztél.

Hányszor elképzeltem ezt, de rázzuk le a tündérport – sosem voltam az a lány, akire a fény ragyogott, hogy minden tekintetet oda vonzzon. Én a vakító nap elé álltam, mindig láthatatlanul.

Akkor is rám néztél, én pedig nevetségesen sokszor sétáltam el előtted. De sosem láttál.

Jól is van ez így. Úgysem tudtam volna mit kezdeni azzal a hatalmas boldogsággal – túl nagy lett volna a tenyeremhez képest. Mégis mihez kezdjek azzal az álommal, ami beteljesül? Hiszen akkor már nem is az enyém. Te pedig bármikor a szemétbe dobhattad volna. Talán végig biztonsági játszmát játszottam, mert tudtam, hogy a vágyaink árnyalata túlságosan különbözik. Mi sosem illeszkedtünk volna.

Tudod, szerettelek – ahogy csak olyan valaki tud, akit még nem tapostak el, mert még sosem ízlelte a boldogságot. Ártatlanul, veszélyes tudatlansággal. Akinek még nem tapostak a szívére. Aki azt gondolta, hogy a szeszélyes érzelmek csattanója olyan hangos, hogy eltöröl minden kételyt.

Még mindig hordozom a képet, ahogy leguggolsz a néptelen folyosón, felnézel és énekelsz. Elfelejtettem lélegezni attól, ahogy az ujjaid szaladtak a húrokon – sosem láttam azelőtt ilyesmit. Nem ilyen közelről. Nem a te illatoddal és komisz mosolyoddal.

Aztán a bársony csillagok is lassan elszenderedtek.

Nézlek, és nem tudom, ki vagy. Nekem énekelsz, kitalálod a gondolataim, miközben a mellettem elsuhanó tájat nézed. Sosem voltál más, csak egy szép és értelmetlen anomália.

*Grandpa's Wine: Talán

Elveszett

Mindig jeleket keresek a messzeségben, távol, ahol a horizont homlokon csókolja a sóhajainktól kopott földet… apró kis fénypontokat, zümmögő, magabiztos szentjánosbogarakat, amelyek majd vezetnek. Persze általában úgy teszek, mintha csak az erős napfény miatt hunyorognék, pedig a szívem egyetlen szoros, kibogozhatatlan csomóban ficánkol. Néha nyúlok egy hideg kéz után, de a semmi idegen és ragacsos – végül inkább magamat vezetem, felszegett fejjel, mintha mindig is így terveztem volna. Mintha nem vágynék másra a saját árnyékom gúnyos mosolyán kívül. 

Elnyomott félelmek

Valami otthonos, melengető érzés után kutatok napok óta, mert a járdán vonagló január, a szél és az eső egyre mélyebben megdermeszti mindenemet. Ébredéskor bátortalanul szorongó zúzmarakristályok reszketnek az ujjam végén – zátonyra futott kis hajósok, eltévedve egy szélviharban, biztos halálra ítélve. A nap végére csupán csillámpor-emlékük marad a körmöm alá ragadva.

Még fázom.  

Tapogatózom, nézelődöm, ismerős színeket lesek a naplementében, de ez a vörös harsányabb, az a lila pedig túl maszatos. Mint egy hatalmas aszalt szilva, amelynek ráncai közé kimondatlan kérdéseket fonnyasztottak az évek.

Néha szeretnék visszamenni a gyerekkorba, amikor még nem nyomta a csontomat ez az állandó felelősség-teher, amikor még könnyebb volt az ébredés. A sóhaj még nem ilyen mélyről kapaszkodott a torkomba, és a félelem elől elrejtőzhettem a takaró alá. Volt, aki feleljen értem. Ne szólíts gyávának, kérlek… Akkor tanultam, hogy nem lehet minden fekete és fehér, hisz egy kézfogásnak is vannak árnyalatai. Hogy ha valamiben igazán hiszek, azért küzdeni kell, akkor is, ha sziklákat kell görgetnem végtelennek tűnő emelkedőkön. Valahogy mindig is evidensnek tűnt, hogy én kedves leszek és bátor, és akkor a herceg rám mosolyog, úgy, ahogy csakis rám képes, és megérti majd, hogy neki is túl kell lépnie a saját árnyékán. Hogy majd jön és kézen fog, és akkor minden megoldódik, mert ilyen a boldog végek természete.

Újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy a világ most is csupán egy nagy játszótér.

…és ahogy felnőttem, hámló bőrdarabokként foszlottak le a vágyaim.  Mindig csak kompromisszumot kötök az élettel, mert elfelejtem, hogy nem kell így lennie. Mondhatok nemet is. Hogy nem csupán néhány véletlen nyakatekert kis tréfája vagyok – egy zavart kérdőjel két pont közé szorulva. Megállhatok, szemben a viharos erejű széllel, de hátra is fordulhatok, mert nem szégyen visszanézni arra, amit magam mögött hagytam.

Nyúlok egy kéz után, de a kételyeim csak a homokvihart kavarják fel. Apró szemcsék karcolják a bőrömet, a reményt markolom.

Miért hagyjuk magunkat eltaposni?

Több vagyok, mint egy halvány lábnyom fáradt fonákja. 

Weheartit.com

Savanyú kertek alatt bújva

Hátranéztem, de már nem keresem a homályt, amit távolodó hátad mart az esőáztatta júniusba. Nemrég még azt hittem, van ebben valami szomorú, valami véges. Hogy ha már nem várlak, akkor nem tagadhatom tovább a változást, hogy az arcom már nem illeszkedik azokra a régi fotókra, mert egy láthatatlan ujj elsatírozta a körvonalakat. Titokzatos, érthetetlen jelenés lettem, mint egy áfonyaízű hajnal, amelyet sem az éj, sem a napfény nem szelídíthet meg egészen. Csak járok ezen az úton, az enyémen, félrerúgom a köveket, mezítláb, véres nyomok, de ha eltévednék, legalább biztosan visszatalálok. Újra és újra emlékeztetem magam, hogy az élethez senki sem mellékelt jól működő használati utasítást, hogy a saját kagylóhéjamat nekem kell szétfeszegetnem, hogy beengedjem a fagyott pocsolyák kacsintásában szunnyadó tavaszt. Még tanulok bízni.