Ha megreccsen egy felhő

Egyre vadabb színek lüktetnek az ég alján, a rügyező árnyalatok felfakadnak és lehetetlenül egymásba maszatolódnak. Minden hajnalpírban hallom a tavasz születő sikolyát, kertkapuk alatt kúszik az orgonabokrok tövében, körmei alá fenyőillatú sár és szakadt konfettidarabok emlékei ragadnak. Az illata már ott simogat a naplementében, de még vár. Kuporog, védtelen. Fázik. Még nem is túl szép, csak egy csapzott, arctalan árva. De én mindig megérzem, ha közeledik – már rég látom léptei súlyát a kopár, fagyos földön, suttogásának visszhangja ibolyaillatot pecsétel a párnám huzatára. A bőröm bizsereg, minden sejt pattanásig feszül, minden napsugár nekem dalol. Szeretem, ahogy ez a ferdén táncoló, meleg fény kecses extázisba ringatja a puha szirmú virágokat.
Ne szégyelld tovább a mosolyod mélyét, tavasz. Taníts meg megint, hogyan kell élni.