Esőszilánkok

Mindenütt kísértetek hevernek az utcán.

Ostobán magára hagyott, törött ígéretek áznak a sáros pocsolyákban.

Villanypóznákba gabalyodott sálak lobognak, átlátszóvá fakulva a felismeréstől, hogy már senkinek sincs szüksége rájuk. Hogy nem tölthetnek ki semmilyen űrt egy szívben.

 Ki nem mondott szavak lebegnek, végtelen hosszú, fakó szélű filmszalagként játszik velük a kegyetlen szél – kémények köré csavarja, kilincsekre tekeri, faágakon cibálja végig.

Eldobott karácsonyfa reszket a járdán, ágain az ünnep emlékének csalóka illatával, hogy fellobbant itt némi elárvult gyengédség.

Metrón felejtett szerelmek várnak, talán örökké.

Felelőtlen világot élünk.

Vétkeink, mint véráztatta esőcseppek csorognak a hajnal rézfestette háztetőin.

Tudod, ezt már semmi sem mossa el.

Egy tenyér melege

Most belehalnék egy egyszerű hajsimításba. Egy pusztító erejű ölelésbe, amely a hétfői hajnal színeiből öltött magára harsány farsangi maskarát. Nem lehet minden percben erősnek lenni, az izmok ugyan sokáig feszesek, de végül úgyis ernyed a szorítás… és akkor már csak a reszketés marad, az az irányíthatatlan fajta. Az álarcok lehullanak, és alattuk mind csak védtelen gyermekekként kuporgunk, horzsolásainkat délelgetve.

Ringass el, kérlek.

Békét keresek.

Két világ határán

Ott álltunk, ketten, és a világ egy pillanatra újra megpihent, a Föld rekedten felsóhajtott két fordulat között. De ez már nem az volt… elmaradtak a szikrák, a konfettieső, a gyomorba maró mágneses erő, ami azelőtt sosem hagyott nyugodni.

Végre ott voltunk, de nem is a szavaidat hallottam, hanem a mögöttük ülő unott, megfakult hétköznapiságot. Hogy engem már régen a szemétbe dobtál, sörösüvegek és fonnyadt szélű salátalevelek alá.

Én pedig már nem akartalak megérinteni, mert csak egy ismeretlen lettél a múltam süppedő horizontján. Nem hasonlítasz a vágyaimra. Nem tudlak megnevezni, és már nem mosolyogsz rám. Én nem is kellek hozzá - szép lassan, alaposan kiradírozod magad erről a gyűrött szélű, sokat látott füzetlapról.

                                                                               ***

És a hazafelé vezető iránytű, amely régen mindig feléd mutatott, most törötten, elveszetten pörög egy poros sarokban.