Keresek valamit,
rendíthetetlenül. Jövök, megyek, egyik láb a másik után, csontba hasító,
ibolyakék fájdalomostor. Egyhangúságtól lustán terpeszkedő, egyforma nyári
délelőttök, csupa só és napfény. Éget, átégeti magát a bőrön, minden csupa
folt, csupa ropogás, érzéki illatú, édes és titokzatos. Nyúlsz utána, de nem
éred el, pedig szeretnéd megmarkolni, befőttes üvegbe zárni, hogy legyen, ami
azon a szúrós téli alkonyon is átmelegíti a tenyered.
Keresem a fényt a
nyárban, a szépséget az örömben, keresem a színt a petúniában, keresem, de nem
tudom megfogni, nem marad a tenyeremben, ficánkol az ujjaim között, mert nem az
enyém, és nincs maradása. Keresem a saját fonalam végét, látom a színét, bizsergeti
az ujjaim, de még belepi a por, még ott van előttem, a földbe döngölve. De még
ott lóg a vállamon a nyár, forró ölelésébe burkol, aléltan támolygok, szédülök,
és várok.
Útban
vagyok?
Nem,
nem. Én vagyok útban.