este

Ennyi maradt nekem – ezek a lopott, suhanó kis pillanatok. Zavarosan rebbenő másodpercek csak, amíg a buszból belátok az ablakon. Nyilván nem kellene nyújtózkodnom, mégis megteszem. Szinte látom a fénytől részegült lepkék táncát az üveg előtt… Azon tűnődöm, vajon teljesen kikoptam-e már onnan, vagy még akad, ami őriz belőlem egy illatfoszlányt vagy a kezem nyomát? Még mindig kikaparhatatlanul mélyen remeg bennem ez a hiány, üres és fekete lyuk.

Lehet, hogy teljesen értelmetlenek ezek a pillanatok. Csupán megfáradt, törött lemezek a múltból, amelyek már csak ugyanazt a sovány, fakó kis melódiát tudják játszani, újra és újra, akadozva. 

Így, nélküled.

Mostanában megint olyan nehéz…

Tudod, így nélküled.

Annyiszor megfogadtam már, hogy nem szólítalak meg többet – sem a düh, sem a kétségbeesés, sem az üresen kongó fájdalom vagy a hiányod kedvéért. Mindig erős akarok lenni, az az apró fa, ami a tavasz első, selymesen kacsintó sóhajának megadja magát, kacér pukedlivel bont virágot, és ugyan a jeges szél minden fuvallatától meghajlik, de nem törik meg, szilárd marad.

Nem tudom, ilyen erős lehetek-e. Nem tudom, helyes volt-e így minden, vagy egy grandiózus hiba.

Csak szeretnék… túllenni ezen. Megsimogatni, bedobozolni és eltenni minden emlékünket, a nevetéseket és a könnyeket, a fájdalmat, minden egyes napsugarat és csillagot, ami értünk ragyogott. Magamba olvasztanálak, de nem akarhatod, hogy örökké ott cipeljelek, vonszoljalak a ruhám szélébe kapaszkodva, mint egy örökké vérző sebet. Kérlek, hagyd el végre az álmaimat is. Lépjetek ki mindannyian…

Ha nem akarjátok, hogy két illeszkedő kirakósdarabkát kapjunk abban a hatalmas, szemkápráztatóan zavaros képben, akkor csak menjetek. A lábnyomokat majd elmossa az eső vagy elfújja a szél, és csak az emlékét őrzöm majd… az érzést, amikor először megmozdítottátok bennem azt a valamit. Bárhogy is alakul, nem akarom elfelejteni, mennyire hálás vagyok érte. Nem csak a naplementét és a napfelkeltét ismerem, megérintettem már az ég megannyi színárnyalatát. A félénken ébredező kékség, a szemérmes sárga, a mesés, megállíthatatlanul vibráló narancs boldogsága, és az a reszkető vörösség, ami örökké a tenyeremre égett.

Zene voltál a semmiben.

A sokadik, kecsesen vitorlázó falevél az ősz mustárszagú mosolyában. Csak néztelek.

A Hold másik oldala, amit mindig sötétnek hittem.

Soha el nem múló érintés.

Nem tudok nem gondolni rád, most valamiért nehéz.

Még mindig hihetetlen, hogy kiégett belőled. Hogy lettem én a pórusát vesztett mágnes, amely most elveszetten pörög?

Párafoltos lehelet

Azt mondják, egy kapcsolat már önmagában is épp elég bonyolult, ha minden egyéb zavaró vagy gyengítő tényezőt kiiktatunk. De mi lenne, ha nem különböznénk ennyire? A felhők és a zsenge fűszálak között éppen a sikítva suhanó levegő illata az, ami megadja azt a fűszeres zamatot… Engem mindig megrémiszt ez az eszelős hullámzás, de talán enélkül olyan értelmetlen. De már egyre távolodik tőlem az emberi közelség. Lassan egészen kihűlt a levegő a két kezem mellett, és néha hiába markolnám, nincs ott semmi. De talán jobb is, ameddig csak csimpaszkodni akarnék belé…

Suta válaszok

Csak bámulom ezt a fáradt-égszínű pocsolyát a lábam előtt, és ki tudja, miért, de nem tudom átlépni. Mintha a talpam a betonhoz ragadt volna, a kétely és ijedtség kesernyésen édes, vörös földillatától terhes szemcsék táncolnak a szemem előtt. Ilyenkor elvesztem a kontrollt. A játszótér kopott zöld körhintája csak forog és forog, én a korlátot markolnám egyre, még akkor is, ha tudom, hogy a fém szaga pillanatok alatt a bőröm alá bújik, és alig akar majd távozni… le fogok repülni. Vagy rosszul leszek.

De nem is tudom, ettől félek-e vagy a csattanástól… vagy a fájdalomtól. Hogy nem voltam képes rá, nem voltam elég jó, nem vagyok elég.

Jobb lenne, ha ezek csak megtörténnének, még ha nem is jó a vége, fuss el véle – mielőtt egyáltalán ezek a makacs gondolatmorzsák rágni kezdenének.

Kimerültem. Minden mozdulat nehéz, lefelé húz, a kiállhatatlan, nem távozó fájdalom a derekamban. Olyan egyszerű lenne engedelmeskedni, finoman meghajolni, mint a tavasz zsongó rügyeitől duzzadó ágnak…

De nem lehet, ugye? Egyszerűen csak nem, és kész.

Valahol a mélyben

A jóság… azt hiszem, nincs kézzel fogható bizonyítéka az emberen. Nincs a ráncokba írva, nem látni abból, milyen gyorsan rándul valakinek mosolyra a szája. De ott rezeg a levegőben, ami körülveszi – mintha a porszemek és a fény éreznék, és őrült táncba kezdenének, kontroll nélkül. Mintha képtelenek lennének mozdulatlanul figyelni azt a rengeteg színes érzelmet, ami a bőrből párolog.

31

Valami… eltűnik, érzem. Egyre homályosodik, kopott párafolt a kora esti ablaküvegen, és bármit teszek, előbb-utóbb végleg elhalványul. Tudom, hogy nem nyúlhatok utána, nem szoríthatom magamhoz, most nem lehetek ragaszkodó. De ez most fáj… nem akarom elengedni. Emlék-szellemek, rám akaszkodott múlt-darabkák és rég volt mosolyok sűrűsödnek bele ebbe a kis térbe, itt köröznek, és én várok, de mire? Ennél jobban nem tudom késleltetni. Hol az életem?