Hallgatom a hangod, ahogy visszhangzik
egy másik életből, és a selymesen ingerlő válaszok szétesnek a térben. A dalod simogatja
a fülem, de ez valami más, valami régi, felmagasztalt érzelemburok hasadékából
szóródik rá a fény. Régen álmodtam róla.
Nézlek, és tudom, hogy tulajdonképpen
sosem ismertelek. Csak láttam, ahogy a felhők tükrözte savanyú, tojáshéj-színű
fénysugarak a hajadba ragadnak, mint most is. Az a régi lány még mindig ujjong
ott belül, de ezek csak ragok és képzők, a jelek már régen kikoptak a lényeggel
együtt. Felnőttem, és ezzel együtt ripityára törtem azokat a kis pezsgő
álom-buborékokat, amelyektől folyton izgatottan elszorult a torkom. Néha
mindenütt konfettizáport láttam tőlük, szivárványszín nevetések ragadtak a
villanyoszlopokra és a forró sajtba a melegszendvics tetején.
De már megfagytak és elrepedtek.
Rám néztél.
Hányszor elképzeltem ezt, de rázzuk le
a tündérport – sosem voltam az a lány, akire a fény ragyogott, hogy minden
tekintetet oda vonzzon. Én a vakító nap elé álltam, mindig láthatatlanul.
Akkor is rám néztél, én pedig
nevetségesen sokszor sétáltam el előtted. De sosem láttál.
Jól is van ez így. Úgysem tudtam volna
mit kezdeni azzal a hatalmas boldogsággal – túl nagy lett volna a tenyeremhez
képest. Mégis mihez kezdjek azzal az álommal, ami beteljesül? Hiszen akkor már
nem is az enyém. Te pedig bármikor a szemétbe dobhattad volna. Talán végig
biztonsági játszmát játszottam, mert tudtam, hogy a vágyaink árnyalata túlságosan
különbözik. Mi sosem illeszkedtünk volna.
Tudod, szerettelek – ahogy csak olyan
valaki tud, akit még nem tapostak el, mert még sosem ízlelte a boldogságot. Ártatlanul,
veszélyes tudatlansággal. Akinek még nem tapostak a szívére. Aki azt gondolta,
hogy a szeszélyes érzelmek csattanója olyan hangos, hogy eltöröl minden
kételyt.
Még mindig hordozom a képet, ahogy
leguggolsz a néptelen folyosón, felnézel és énekelsz. Elfelejtettem lélegezni
attól, ahogy az ujjaid szaladtak a húrokon – sosem láttam azelőtt ilyesmit. Nem
ilyen közelről. Nem a te illatoddal és komisz mosolyoddal.
Aztán a bársony csillagok is lassan elszenderedtek.
Nézlek, és nem tudom, ki vagy. Nekem
énekelsz, kitalálod a gondolataim, miközben a mellettem elsuhanó tájat nézed.
Sosem voltál más, csak egy szép és értelmetlen anomália.
*Grandpa's Wine: Talán