bennem

Üres szó.

Üres szó.

   Üres szó.

Üres.

Szó.

Szó?

         Üres szó.

Kifordított zsák.

Száraz szem, a világ összes bűnétől szennyezett szivárványhártya mögé révedve. Végre tisztán lát.

Ígéretek, amelyekbe már gondolatként féltékenyen őrjöngő szél kapott, hogy a semmibe ragadja.

Nyitott tenyér.

Elejtett hajcsat.

Fél pár piros, kopott sarkú papucs.

Kés a szívben.

Fehér léggömb kék szalaggal.

lehetett volna

Fényév távolság?

Utca, amin csak az árnyékodat követem hasztalan.

A kérdőjelekre ülő, némán viszkető hiányok.

És azok az üresen maradt szavak.

Vágy

Az egészet akarom.

A horzsolásokat és a sebeket is. A vérszag önmagában kevés, hogy elriasszon, turista vagyok egy katasztrófa sújtotta övezetből.

Téged.

A sötétséget. A megbúvó félelmet, a szekrény mögül hajnalban előkacsintó démonokat.

Tudni, hogy mi tart ébren éjszakánként.

Nem csak a válaszokat, a kérdéseket is. A miérteket. A bizonytalanságodat, ahogy megremeg a kezed, miközben megkérdőjelezed a világegyetem létezését. Vagy hogy az egésznek van-e egyáltalán bármi értelme.

Az egészet akarom, mert csak így van értelme, mindenestől.

A mélység érdekel, a ronda foltok, a rozsdaszínű zúzódások, az árnyékok.

Amit nem mondasz ki.

A negatív lenyomatok.

A csendjeid. A kimerültségtől terhes, iszapos reggelek.

A hangos, vagy éppen a Föld középpontjáig temetett legnyersebb szavak.

Igazságok és hazugságok.

Fény.

Sűrű vágyak béklyóznak, gúzsba kötnek, tehetetlen táncban pörgetnek körbe-körbe egy végtelen piruettben, de én csak elmondani szeretném, ezekkel a félbe tört szavakkal, hóban reszkető lámpák dermedt fénye alatt, két fagyott lélegzet-pamacs közé ékelve, hogy talán a világegyetem összemosódó színeibe veszve válasz lehetnénk egymás fel nem tett kérdéseire.

Jégcsapokká fagyott sóhajok lógnak a szemközti háztetőről – vészjóslóak, talán ma éjjel eltalálnak egy gyanútlan hajléktalant, aki a jobb holnapban bízva támaszkodik a falnál.

Sorsuk tragédiája, hogy soha sem születhettek meg igazán, soha sem suttogtak titkokat egy fülbe sápadó februári hajnalon két zebra közti szűkös térben.

Talán csak az olvadás viszi majd magával a szavakat, és már nem tudja meg senki, mi bánt.

Nem hallja majd senki – még én sem.

Csak a kérdőjelet hagyom magára a járda peremébe karcolva, hogy így vagy úgy, de lezárjon végre egy többszörösen összetett, nyelvtanilag helytelen mondatot.