More than a feeling

Volt ma egy pillanat…

Ott, a körúton, a süvítve duruzsoló szélben, a kedveskedve táncoló esőcseppek dorombolása alatt megéreztem a fenyőillatot. És ott voltak a porcelánszínű rózsák, felszegett fejjel fáztak a novemberi lassú ködben, mintha ez lenne életük egyetlen lehetséges értelme. Érinthetetlenek és kemények voltak, halvány pír a város jégszürke arcán.

És beléptem az ajtón, a könyvek birodalmába.

És szólt az a dal.

És magába olvasztott a pillanat, amikor képtelenség mosoly nélkül élni, és hirtelen megint emlékeztem a boldogság zamatára.

Szendergő háztetők

Elképzelt beszélgetések kötőjelei pattantak szanaszét a feszes állú esernyőkről, zavarodott kérdőjelek higanycseppjei pörögtek a tócsa peremén, majd vitorláztak tova, zúgó fülű nevetésekben és rőtszürke szitkok repedező ragjaiban meg-megsüllyedve.

Azt hiszem, volt egy pillanatnyi csend, még a zuhanás előtt, az elmúlás nedves illatán billegve…

És jött a csatorna.

Az eső mindent belemosott, mielőtt még bármit is felelhettem volna.

Felriadtam, és a párnámon bús együttérzéssel melegedett egy gömbölyű esőcsepp. 
A hajnal mélybordó felhői már megtanultak csendben könnyezni.

"Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír"

Egyszer volt, hol nem volt…

a régi tündérmesék álmaiból kikopva ott ült a gyerekszoba könyvespolcán a szomorú bohóc. Egykor előkelő helye poros mennyországgá sorvadt a bágyadtan repdeső szivárványok játékában, valahol két Grimm-mese és az unalmas Csodaország között. Magány és napszítta csipketerítők dohos pislantásától kísérve az arcára festett könnycsepp maradt legőszintébb gesztusa.

A szája nem mozdult, pókhálóssá zúzott szókása szikkadt csak benne.

A bohóc sosem árulhatta el, mi lakik a szívében.

Csodáljátok még azt a levakarhatatlan bánatfoszlány-bélyeget?

Amikor

azt gondolta, igen – nemet mondott.

Rongyszíve elszorult: félek – azt súgta, menj el.

Szeretlek – kikoptál.

Nézz rám még egyszer – de ő fordított hátat.

Láss engem igazán – nem akarlak.

Szükséged van rám? – Nincs rád szükségem.

Szegény bohóc.

Üres, mozdulatlan marokkal meredt a falra, és nem maradt már semmi, csupán a végeláthatatlan vágy, hogy görbe ujjai közé zárhassa végre azt az utolsó könnycsepp-gyémántot.

Hogy végre igazán szomorú lehessen, nyomtalanul,

immár szív nélkül.

Vasárnap

Talán csak egy rubinszemű óriás elmosódott kis álma vagyok egy fáradt, marcipánízű hajnalon. Egy régi zenedoboz szívkaparóan édes dallama, a padlódeszka alá kucorodva.

Mindenképpen talán

 Mert az a lány a villamoson…

nem azért sír, mert a téli árnyak lassan szennyes kátrányt köpnek az ég sötétjébe, és összemaszatolják -

nem azért, mert egy dallam csikorogva zokogott a nyitott ajtóval szunnyadó autórádióból -

nem azért sír, mert nincs jövő -

hanem mert nincs múlt.

Kapkodó, vak pillantásokkal fonnyad semmivé a maró fények sanda mosolyában.

Mert savanyú üvegcserepeken térdel, és nem tudja, hányszor törik még bele a szíve. Mert azt gondolta, elengedett valamit, de most újra bársonyos sikítással dobol a bőre alatt, és nem, nem kap levegőt.  Mert visszamenne, és közben mégsem. Mert tehetetlen. Mert sáros agyagba ragadt, és talán belefullad -

talán.