Talán sosem fújja el

Fahéjíz bújt a naplementébe. Forró és bizsereg, mint a zakatoló szív egy szédült mosoly mögött. Összezárom a tenyerem, olyan szorosan, hogy az egész univerzumot belepréselhetném egy álomszínű üveggolyóba, de nem akarom. Csak szeretném itt tartani ezeket a szavakat. Megőrizni, hogy amikor a tüzek kialszanak, és csikorgó szél kaparászik a küszöb mellett, ne kelljen félni. Akkor ragyogtattok, amikor a legtompább hullócsillagnak érzem magam.

High hopes

…akkor…

Nem fogja a kezed senki.

Hát bontsd le a falakat. Magad miatt.

A végén? Ott állsz egyedül, mindenki nélkül, fájó meztelenségben, csupasz lélekkel, vértől tocsogó szívvel, és tudod, hogy nincs senkid. És arra gondolsz, hogy nem vagy te bátor. Nem vagy semmi. És hogy ezen sosem teszed túl magad.

…most…

Rájöttem, hogy ha mindent elveszítek, még azzal is nyerek valamit: egy hatalmas, üres fehér lapot. És a szabadságot, hogy én dönthetek arról, mit teszek vele… Darabokra téphetem vad, zaklatott tombolás közepette, vagy leülhetek, hogy végiggondoljam, most hogy csináljam másként. Vagy mehetek a szívem után, mint általában, és minden egyes párnába fúrt kiáltás, minden szélbe dobott, foszló szélű reménydarab emlékére kikeverhetem a naplemente és a hajnal eddig nem létező átmenetét. Hogy emlékeztessen arra, hogy nem adtam fel. Hogy ott legyen másoknak, hogy belecsimpaszkodhassanak, amikor megcsúsznak ezen a törékeny, síkos jégen, amin az életünket éljük. Mindenkivel újra és újra megtörténik, de a zúzmara és a hópelyhek tánca mögött mindig van egy kavics, egy ág vagy egy kinyújtott kéz, amibe kapaszkodhatunk.

Ha ez nem bátorság, akkor mi?

Neked

Megköszöntem már? Arra gondolok, amikor azt mondtad, hogy nem kell egyedül csinálnom. Szerintem nem érted… Eddig sem lettem volna képes rá. Falakat húzok, védelmi vonalat, sáncot és vizesárkokat, mert odabenn minden annyira sérülékeny. Csupa őszinte mosoly és dobbanás, ott van minden napfelkelte harmatgyöngye, ígéretek visszhangja, az álmok fátyla és minden hitem. Ha ezt elveszik, csupán üres, esdeklő imára tárt tenyér maradok…

De a szavaitokból, a nevetésetek színéből, a kézszorításaitokból építkezem, már elfelejtetted?

Gondolom, valamikor régen, aláhulló meteorok millióival ezelőtt ugyanazon a fáradt szemű csillagon tengődtünk, és mindketten tudtuk, milyen a magány ölelése. Megtanultunk hinni abban, amit nem láthatunk, és megtanultunk kezet nyújtani annak, aki bántott. Emlékszel még?
Ezek a rokonságok nem foszlanak hamuvá soha.

Mocsár

Bárcsak most valaki megszorítaná a kezem… vagy csak lökne rajtam egyet. Finoman, épp oda a tenyérnyi holdfénybe. Senki sem küzd vagy álmodik helyettem, de néha, csak egy-egy pillanatra azt kívánom, valaki higgyen helyettem. Higgyen bennem annyira, amennyire én nem tudok, olyan erősen, amitől megolvadnak a falak és könnyezik a föld. Mint amilyen természetes egy napsugár mosolya. Én csak elvesztem, és nem találom az utat ebben a kusza bozótban.

Az álmok annyira törékenyek… nem tudom, hogyan kell megragadni. Mi lesz, ha egyszerűen darabokra foszlik? Ha nem érem el? Ha csak délibáb?