Ropogó üvegszilánkok

Erősnek hiszem magam, tudok vaspáncélt növeszteni, de mindig megfeledkezem arról, hogy ez csupán mások elől rejti el, hogy a bőröm minden mimóza-sejtje befelé könnyezik a fájdalmas ütésektől. Azt gondolod, az érintés nem fájhat? Úgy tűnik, visszatérő vendég vagy nálam – fényt és nevetést hozol, de mindig elviszel belőlem valamit. Bár tudnám, mit teszel ezekkel a darabokkal… talán a karcosan fogócskázó decemberi szél kitépi a kabátod zsebéből, mielőtt egyáltalán észrevennéd, hogy búcsúzáskor a kesztyűdbe akadt. Én pedig már nem emlékszem, hol kezdődök és hol végződöm, néha nem ismerem fel a saját szemem kékjét. Talán már elosztogattam belőle néhány árnyalatot. Talán visszanéz rád a reggeli kávé felcsapó, otthonos illatából, hogy egy pillanatra a véredbe ivódjon, aztán csak körbe, körbe, körbe.

Hiszen én maradok a faágakba gabalyodott, utolsó téli napsugár. Felismersz még? Egészen addig melegedhettek a szívemnél, amíg meg nem dermedek a hajnali részeg fagy kecses kristályfényétől…

De elfelejtitek, hogy én is csak üvegből vagyok, mint ti.

Ha a sarokba dobsz, azt a repedést már semmi sem tudja megragasztani. Egy ideig takargathatom lesütött szemmel, de minden kristálycsillag apró darabokká pattan egyszer, és szétszóródik.

Inkább félszemű, kopott, gazdátlan rongybabaként fekszem az Elveszett Játékok szigetének szemétdombján. Hagyjatok álmodni.

Néma hópelyhek

December.

Nyolc betű, három szótag. Meglehetősen kevés helyet foglal egy papíron, szigorúan véve némi grafit és jégbe dermedt csillámtöredék.

Számotokra.

És nekem? Azok a napok, órák, izgatott zsibbadtságban úszó pillanatok, amikor a csodák kézzel foghatóvá válnak. Talán a zúzmara teszi, a jégcsapok, vagy hogy ilyenkor a háztetők felett egy titokzatos erőnek hála mindig ibolyalila árnyakkal nevet az alkony. A hideg szél élesen csobban a villogó fények tükrében a járdán, a kézfogás a kesztyűk pamutján át is melegebb és erősebb. Ilyenkor nincs lehetetlen. Korcsolyák karcolnak csalfa szíveket a jég mosolyába, fűszeres narancs és szegfűszeg-aroma kucorodik még az ereszcsatornák magányába is. Mágia szikráitól terhes a lég. Persze csak ha odafigyelsz – ott van a szmog, a hajnali sikamlós köd, a tülkölés és a frusztrált düh lecsapódó szemcséi alatt.

A gyermek tekintetében, amikor az esti ablakon át az alvó utcát kémleli.

A lehulló hópehely tiszta és ártatlan sóhajában, mielőtt első csókját adja a sáros, fagyott földnek.

A tenyeredben keresd, amit valaki felé nyújtasz. Látod, hogy ragyog?

Elkaptál egy csillagot.

Weheartit.com

More than a feeling

Volt ma egy pillanat…

Ott, a körúton, a süvítve duruzsoló szélben, a kedveskedve táncoló esőcseppek dorombolása alatt megéreztem a fenyőillatot. És ott voltak a porcelánszínű rózsák, felszegett fejjel fáztak a novemberi lassú ködben, mintha ez lenne életük egyetlen lehetséges értelme. Érinthetetlenek és kemények voltak, halvány pír a város jégszürke arcán.

És beléptem az ajtón, a könyvek birodalmába.

És szólt az a dal.

És magába olvasztott a pillanat, amikor képtelenség mosoly nélkül élni, és hirtelen megint emlékeztem a boldogság zamatára.

Szendergő háztetők

Elképzelt beszélgetések kötőjelei pattantak szanaszét a feszes állú esernyőkről, zavarodott kérdőjelek higanycseppjei pörögtek a tócsa peremén, majd vitorláztak tova, zúgó fülű nevetésekben és rőtszürke szitkok repedező ragjaiban meg-megsüllyedve.

Azt hiszem, volt egy pillanatnyi csend, még a zuhanás előtt, az elmúlás nedves illatán billegve…

És jött a csatorna.

Az eső mindent belemosott, mielőtt még bármit is felelhettem volna.

Felriadtam, és a párnámon bús együttérzéssel melegedett egy gömbölyű esőcsepp. 
A hajnal mélybordó felhői már megtanultak csendben könnyezni.

"Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír"

Egyszer volt, hol nem volt…

a régi tündérmesék álmaiból kikopva ott ült a gyerekszoba könyvespolcán a szomorú bohóc. Egykor előkelő helye poros mennyországgá sorvadt a bágyadtan repdeső szivárványok játékában, valahol két Grimm-mese és az unalmas Csodaország között. Magány és napszítta csipketerítők dohos pislantásától kísérve az arcára festett könnycsepp maradt legőszintébb gesztusa.

A szája nem mozdult, pókhálóssá zúzott szókása szikkadt csak benne.

A bohóc sosem árulhatta el, mi lakik a szívében.

Csodáljátok még azt a levakarhatatlan bánatfoszlány-bélyeget?

Amikor

azt gondolta, igen – nemet mondott.

Rongyszíve elszorult: félek – azt súgta, menj el.

Szeretlek – kikoptál.

Nézz rám még egyszer – de ő fordított hátat.

Láss engem igazán – nem akarlak.

Szükséged van rám? – Nincs rád szükségem.

Szegény bohóc.

Üres, mozdulatlan marokkal meredt a falra, és nem maradt már semmi, csupán a végeláthatatlan vágy, hogy görbe ujjai közé zárhassa végre azt az utolsó könnycsepp-gyémántot.

Hogy végre igazán szomorú lehessen, nyomtalanul,

immár szív nélkül.

Vasárnap

Talán csak egy rubinszemű óriás elmosódott kis álma vagyok egy fáradt, marcipánízű hajnalon. Egy régi zenedoboz szívkaparóan édes dallama, a padlódeszka alá kucorodva.

Mindenképpen talán

 Mert az a lány a villamoson…

nem azért sír, mert a téli árnyak lassan szennyes kátrányt köpnek az ég sötétjébe, és összemaszatolják -

nem azért, mert egy dallam csikorogva zokogott a nyitott ajtóval szunnyadó autórádióból -

nem azért sír, mert nincs jövő -

hanem mert nincs múlt.

Kapkodó, vak pillantásokkal fonnyad semmivé a maró fények sanda mosolyában.

Mert savanyú üvegcserepeken térdel, és nem tudja, hányszor törik még bele a szíve. Mert azt gondolta, elengedett valamit, de most újra bársonyos sikítással dobol a bőre alatt, és nem, nem kap levegőt.  Mert visszamenne, és közben mégsem. Mert tehetetlen. Mert sáros agyagba ragadt, és talán belefullad -

talán.

Nézőpont

Most úgy érzed, eltévedtél. Hogy az út, amit eddig követtél, már csupán egy sárba fulladó, lendületét vesztett sovány porszelet az előtted nevető, karcos kavicstengerben. De mi lesz veled, és ezzel az idegen, kényelmetlenül feszítő kis levegőtlen térrel, amelyben itt ragadtál?

Van, hogy csak perspektívát kell váltanunk. Nézz körül, fordíts hátat. Csiszold le az éleket, rántsd ki a szőnyeget. Az is lehet, hogy megütöd magad.

Mert talán egy másik szögből, egy másik időből, egy másik életből szemlélve éppen most vagy a legjobb helyen.

Cafatokban lógni

Nőnek lenni ma annyit jelent, hogy árucikk vagy egy kirakatban. Egy darab omlós hús, csupa hajlatból és domborulatból ragasztott, csillogó máz, de senkit sem érdekel, mit takargatsz a hajszálvékony repedések mögött. Hogy ki az, aki a hajnal bűnbánó fényeibe öltözve visszanéz rád a tükör álcája alól. Amikor fedetlenek vagytok, a szíved és te.

Van szíved?

Semmi misztikus csodalény, vagy felderíteni vágyott titkok.

Inkább mindent a kéznek, az izzadó tenyereknek a betegen villódzó neonfények kihívó kacsintásai alatt, ahol nincs hová menekülni. Zöld, kék és vörös feromonok verejtékeznek a lélegzetvisszafojtva rángó betonfalak szorításában. Test a test ellen. Lerázod, visszajön.  Simít, markol, tapint, azon a magától értetődő, birtokló, mégis érdektelen módon. Mindegy, hogy te vagy más, mert az arcod színei csak hullámoznak, mint a kavicstól fodrozódó víztükör.

Elmosódott festékpamacsokként úszunk el a füstös hajnali háztetők megadó szuszogásában.

Eközben a rajtvonal mögött

-És… mit csinálsz a szabadidődben?

-Mosolygok. 

Villám-játék az éjben

Arra vágyom

hogy fordíts ki

most máshogyan

 a szívem legyen meztelen.

Hogy lehet az illatod a párnámon

ha te még magvas gondolat sem lehetsz?

Csak vágyakból összetapasztott tökéletlenség

az árnyék a napsugaram derekának ívébe bújva

vagy én a tiédbe.

Hol vagy?

Félelmek

"...ha szembe tudsz nézni vele, legyőzöd."

És a tükörből egy ismerős arc nézett vissza rám, és mosolygott, és körülöttem füstillatú hervadás szőtt magányt mindenütt.

Vegyetek észre!

„A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod”

Legyen, a tiéd. Tenyered melegében majd békésen ül a biztonság, zárkózz be, nélkülem. Ülj egyedül az ébredő hold poroszkáló sóhajai alatt.

De az én kezem sem szorítja senki, egyedül hallgatom a zajos éjjel bizalmatlan kis neszeit, és ízlelgetem a kétely selymes ízét. Még tanulom hinni, hogy a felhők rám is nevetnek. Hogy nem vagyok kevesebb, mint ő, aki a gangon füstöl.

Nézd, nem vagyok láthatatlan.

  

Szabadon

De ma, ma én voltam a felgyúló csillag könnyes tekintete. A bánatosan olvadó kalács igéző illata. És az ősz első hírnöke, a fűben szendergő magányos gesztenye. A lámpafénytől részegült molylepke a hegedű kacskaringós nevetésétől ölelve. Az a kacsintás. Egy szavak bájától bűvölt, csalfa kis verssor. Egy majdnem-találkozás. Az alkonyban szétrobbanó nyárutó füstös zamata.

Egy szárnycsapás.

Mert tulajdonképpen bármivé válhatok, ugye?

Az ég nyitva áll előttem.

I hear the bells

Bárcsak egy pillanatra megállna a világ. Csak amíg eszembe jut, hogyan kell lélegezni. Amíg újra kihúzom magam. A párafoltos, részeg szédüléstől már nem tudom, merre kell indulnom, a lépések bizonytalan imbolygásba süppednek alattam, mintha mocsárban járnék. Pedig érzem a szabadságot, a körülöttem táncoló, nevető szél hívogató mosolyát, amely belesimul a hanyatló éjszaka mélységébe. Vágyom rá. Bárcsak emlékeznék, hogyan nyújtsam utána a kezem… Bárcsak várna rám a világ, de tudom, hogy nem fékezhet le. Egyetlen csillag sem kókadhat saját árnyékának szomorúságában.

Szédült nyár

Keresek valamit, rendíthetetlenül. Jövök, megyek, egyik láb a másik után, csontba hasító, ibolyakék fájdalomostor. Egyhangúságtól lustán terpeszkedő, egyforma nyári délelőttök, csupa só és napfény. Éget, átégeti magát a bőrön, minden csupa folt, csupa ropogás, érzéki illatú, édes és titokzatos. Nyúlsz utána, de nem éred el, pedig szeretnéd megmarkolni, befőttes üvegbe zárni, hogy legyen, ami azon a szúrós téli alkonyon is átmelegíti a tenyered.

Keresem a fényt a nyárban, a szépséget az örömben, keresem a színt a petúniában, keresem, de nem tudom megfogni, nem marad a tenyeremben, ficánkol az ujjaim között, mert nem az enyém, és nincs maradása. Keresem a saját fonalam végét, látom a színét, bizsergeti az ujjaim, de még belepi a por, még ott van előttem, a földbe döngölve. De még ott lóg a vállamon a nyár, forró ölelésébe burkol, aléltan támolygok, szédülök, és várok.

Útban vagyok?

Nem, nem. Én vagyok útban.

Nem

Nézem a neved, és nem tudom, mit érzek, zavaros masszává gyűltél a gyomromban. Azt hittem, apránként kell kitépnem téged, de tudod, azt hiszem, egyszerűen kiradírozod magad, és csak színtelen barázdák maradnak utánad egy gyűrött, régi lapon.

Párkány

Olyan mély szabadság lüktet az éjjeli csendben: még ha minden betűt reszkető kézzel kell előédesgetnem a sáros földből, még ha szenvedélyes fájdalomrögök húzzák is vissza sírjuk felé. Nincsenek határok, vagy csak nem látom őket? Csak az eget, tejszín-kék mosollyal, és most nem félek, most könnyebb lélegezni, valaki lesöpörte a vasport a mellkasomról. Csupán a szikrák maradtak, a csillagok szemgödréből visszakacsintó remény az.

Talán sosem fújja el

Fahéjíz bújt a naplementébe. Forró és bizsereg, mint a zakatoló szív egy szédült mosoly mögött. Összezárom a tenyerem, olyan szorosan, hogy az egész univerzumot belepréselhetném egy álomszínű üveggolyóba, de nem akarom. Csak szeretném itt tartani ezeket a szavakat. Megőrizni, hogy amikor a tüzek kialszanak, és csikorgó szél kaparászik a küszöb mellett, ne kelljen félni. Akkor ragyogtattok, amikor a legtompább hullócsillagnak érzem magam.

High hopes

…akkor…

Nem fogja a kezed senki.

Hát bontsd le a falakat. Magad miatt.

A végén? Ott állsz egyedül, mindenki nélkül, fájó meztelenségben, csupasz lélekkel, vértől tocsogó szívvel, és tudod, hogy nincs senkid. És arra gondolsz, hogy nem vagy te bátor. Nem vagy semmi. És hogy ezen sosem teszed túl magad.

…most…

Rájöttem, hogy ha mindent elveszítek, még azzal is nyerek valamit: egy hatalmas, üres fehér lapot. És a szabadságot, hogy én dönthetek arról, mit teszek vele… Darabokra téphetem vad, zaklatott tombolás közepette, vagy leülhetek, hogy végiggondoljam, most hogy csináljam másként. Vagy mehetek a szívem után, mint általában, és minden egyes párnába fúrt kiáltás, minden szélbe dobott, foszló szélű reménydarab emlékére kikeverhetem a naplemente és a hajnal eddig nem létező átmenetét. Hogy emlékeztessen arra, hogy nem adtam fel. Hogy ott legyen másoknak, hogy belecsimpaszkodhassanak, amikor megcsúsznak ezen a törékeny, síkos jégen, amin az életünket éljük. Mindenkivel újra és újra megtörténik, de a zúzmara és a hópelyhek tánca mögött mindig van egy kavics, egy ág vagy egy kinyújtott kéz, amibe kapaszkodhatunk.

Ha ez nem bátorság, akkor mi?

Neked

Megköszöntem már? Arra gondolok, amikor azt mondtad, hogy nem kell egyedül csinálnom. Szerintem nem érted… Eddig sem lettem volna képes rá. Falakat húzok, védelmi vonalat, sáncot és vizesárkokat, mert odabenn minden annyira sérülékeny. Csupa őszinte mosoly és dobbanás, ott van minden napfelkelte harmatgyöngye, ígéretek visszhangja, az álmok fátyla és minden hitem. Ha ezt elveszik, csupán üres, esdeklő imára tárt tenyér maradok…

De a szavaitokból, a nevetésetek színéből, a kézszorításaitokból építkezem, már elfelejtetted?

Gondolom, valamikor régen, aláhulló meteorok millióival ezelőtt ugyanazon a fáradt szemű csillagon tengődtünk, és mindketten tudtuk, milyen a magány ölelése. Megtanultunk hinni abban, amit nem láthatunk, és megtanultunk kezet nyújtani annak, aki bántott. Emlékszel még?
Ezek a rokonságok nem foszlanak hamuvá soha.

Mocsár

Bárcsak most valaki megszorítaná a kezem… vagy csak lökne rajtam egyet. Finoman, épp oda a tenyérnyi holdfénybe. Senki sem küzd vagy álmodik helyettem, de néha, csak egy-egy pillanatra azt kívánom, valaki higgyen helyettem. Higgyen bennem annyira, amennyire én nem tudok, olyan erősen, amitől megolvadnak a falak és könnyezik a föld. Mint amilyen természetes egy napsugár mosolya. Én csak elvesztem, és nem találom az utat ebben a kusza bozótban.

Az álmok annyira törékenyek… nem tudom, hogyan kell megragadni. Mi lesz, ha egyszerűen darabokra foszlik? Ha nem érem el? Ha csak délibáb?

este

Ennyi maradt nekem – ezek a lopott, suhanó kis pillanatok. Zavarosan rebbenő másodpercek csak, amíg a buszból belátok az ablakon. Nyilván nem kellene nyújtózkodnom, mégis megteszem. Szinte látom a fénytől részegült lepkék táncát az üveg előtt… Azon tűnődöm, vajon teljesen kikoptam-e már onnan, vagy még akad, ami őriz belőlem egy illatfoszlányt vagy a kezem nyomát? Még mindig kikaparhatatlanul mélyen remeg bennem ez a hiány, üres és fekete lyuk.

Lehet, hogy teljesen értelmetlenek ezek a pillanatok. Csupán megfáradt, törött lemezek a múltból, amelyek már csak ugyanazt a sovány, fakó kis melódiát tudják játszani, újra és újra, akadozva. 

Így, nélküled.

Mostanában megint olyan nehéz…

Tudod, így nélküled.

Annyiszor megfogadtam már, hogy nem szólítalak meg többet – sem a düh, sem a kétségbeesés, sem az üresen kongó fájdalom vagy a hiányod kedvéért. Mindig erős akarok lenni, az az apró fa, ami a tavasz első, selymesen kacsintó sóhajának megadja magát, kacér pukedlivel bont virágot, és ugyan a jeges szél minden fuvallatától meghajlik, de nem törik meg, szilárd marad.

Nem tudom, ilyen erős lehetek-e. Nem tudom, helyes volt-e így minden, vagy egy grandiózus hiba.

Csak szeretnék… túllenni ezen. Megsimogatni, bedobozolni és eltenni minden emlékünket, a nevetéseket és a könnyeket, a fájdalmat, minden egyes napsugarat és csillagot, ami értünk ragyogott. Magamba olvasztanálak, de nem akarhatod, hogy örökké ott cipeljelek, vonszoljalak a ruhám szélébe kapaszkodva, mint egy örökké vérző sebet. Kérlek, hagyd el végre az álmaimat is. Lépjetek ki mindannyian…

Ha nem akarjátok, hogy két illeszkedő kirakósdarabkát kapjunk abban a hatalmas, szemkápráztatóan zavaros képben, akkor csak menjetek. A lábnyomokat majd elmossa az eső vagy elfújja a szél, és csak az emlékét őrzöm majd… az érzést, amikor először megmozdítottátok bennem azt a valamit. Bárhogy is alakul, nem akarom elfelejteni, mennyire hálás vagyok érte. Nem csak a naplementét és a napfelkeltét ismerem, megérintettem már az ég megannyi színárnyalatát. A félénken ébredező kékség, a szemérmes sárga, a mesés, megállíthatatlanul vibráló narancs boldogsága, és az a reszkető vörösség, ami örökké a tenyeremre égett.

Zene voltál a semmiben.

A sokadik, kecsesen vitorlázó falevél az ősz mustárszagú mosolyában. Csak néztelek.

A Hold másik oldala, amit mindig sötétnek hittem.

Soha el nem múló érintés.

Nem tudok nem gondolni rád, most valamiért nehéz.

Még mindig hihetetlen, hogy kiégett belőled. Hogy lettem én a pórusát vesztett mágnes, amely most elveszetten pörög?

Párafoltos lehelet

Azt mondják, egy kapcsolat már önmagában is épp elég bonyolult, ha minden egyéb zavaró vagy gyengítő tényezőt kiiktatunk. De mi lenne, ha nem különböznénk ennyire? A felhők és a zsenge fűszálak között éppen a sikítva suhanó levegő illata az, ami megadja azt a fűszeres zamatot… Engem mindig megrémiszt ez az eszelős hullámzás, de talán enélkül olyan értelmetlen. De már egyre távolodik tőlem az emberi közelség. Lassan egészen kihűlt a levegő a két kezem mellett, és néha hiába markolnám, nincs ott semmi. De talán jobb is, ameddig csak csimpaszkodni akarnék belé…

Suta válaszok

Csak bámulom ezt a fáradt-égszínű pocsolyát a lábam előtt, és ki tudja, miért, de nem tudom átlépni. Mintha a talpam a betonhoz ragadt volna, a kétely és ijedtség kesernyésen édes, vörös földillatától terhes szemcsék táncolnak a szemem előtt. Ilyenkor elvesztem a kontrollt. A játszótér kopott zöld körhintája csak forog és forog, én a korlátot markolnám egyre, még akkor is, ha tudom, hogy a fém szaga pillanatok alatt a bőröm alá bújik, és alig akar majd távozni… le fogok repülni. Vagy rosszul leszek.

De nem is tudom, ettől félek-e vagy a csattanástól… vagy a fájdalomtól. Hogy nem voltam képes rá, nem voltam elég jó, nem vagyok elég.

Jobb lenne, ha ezek csak megtörténnének, még ha nem is jó a vége, fuss el véle – mielőtt egyáltalán ezek a makacs gondolatmorzsák rágni kezdenének.

Kimerültem. Minden mozdulat nehéz, lefelé húz, a kiállhatatlan, nem távozó fájdalom a derekamban. Olyan egyszerű lenne engedelmeskedni, finoman meghajolni, mint a tavasz zsongó rügyeitől duzzadó ágnak…

De nem lehet, ugye? Egyszerűen csak nem, és kész.

Valahol a mélyben

A jóság… azt hiszem, nincs kézzel fogható bizonyítéka az emberen. Nincs a ráncokba írva, nem látni abból, milyen gyorsan rándul valakinek mosolyra a szája. De ott rezeg a levegőben, ami körülveszi – mintha a porszemek és a fény éreznék, és őrült táncba kezdenének, kontroll nélkül. Mintha képtelenek lennének mozdulatlanul figyelni azt a rengeteg színes érzelmet, ami a bőrből párolog.

31

Valami… eltűnik, érzem. Egyre homályosodik, kopott párafolt a kora esti ablaküvegen, és bármit teszek, előbb-utóbb végleg elhalványul. Tudom, hogy nem nyúlhatok utána, nem szoríthatom magamhoz, most nem lehetek ragaszkodó. De ez most fáj… nem akarom elengedni. Emlék-szellemek, rám akaszkodott múlt-darabkák és rég volt mosolyok sűrűsödnek bele ebbe a kis térbe, itt köröznek, és én várok, de mire? Ennél jobban nem tudom késleltetni. Hol az életem?

Híd-avatás

Ma minden a hidakról szólt. Az átmenetről két világ között – az egyik sziporkázó csoda, a másik dúsan burjánzó, rejtegetett kincsesláda. És a végpontok között átível ez a tünékeny csoda, reszkető léptekből, őszinte mosolyokból, segítő szándékból és tiszta szívekből kövezve. A híd… sosem önmagáért létezett, csupán hogy megkönnyíthesse az életet. Hogy átjuthassatok – te és ő, és a fiúk, akiknek a pólóját ma rongyossá sírta a zápor a pályán. A bácsi, aki megállt pihenni a sarkon, vagy a galambokat etető kislány. Hogy átjuthassanak egy másik, mágikus világba.

A híd erős, de közben mégis annyira törékeny marad, mint egy lepkeszárny – sose felejtsd el.

A híd a szivárvány, ami ma délután visszatükrözte a boldogságtól könnyező napfényt.

Csak

Selyemfényű szivárvány az ablak előtt. Reccsenő lélegzetvételek. Apró csodák. A tavasz félénken illatozó reménysége.

Végtelen körforgás

Igen, a gombolyag… megint megragadtam azt a szálat, ami olyan ingerlően kacsintott felém, szinte könyörgött az érintésért. Vagy inkább provokált? Eluralkodott rajtam ez az értelmetlen álom, furcsa képeket festett, megint erősnek éreztem magam, olyan élettel telinek. Reménytelinek.

Aztán megint összetörted a képet, egy pillanat műve volt, és néhány fiktív, virtuális mosolyé. És már megint maradt ez a keserűség – nézem a fonalat, és bár tetszik, vágyom rá, de nem tudnék mit kezdeni vele. Nem is tudok kötni.

Egyedül hiába rántok a szálon, csak még zavarosabb lesz.

Téged meg úgysem érdekel, mert csak nevetsz rajtam. Megint.

Körúti hajnal

Hogy tud hiányozni valami, ami sohasem létezett? Hajnalszagú leheletek között botladozom, egyik lábam a másik után, de nem látom az utat. Tudod, néha elém tolakodsz, és egyszerűen kitakarod a napot, vagy te magad leszel a fény? Pont ez a baj. Ilyenkor szédülök, légszomj fojtogat, a soha el nem múló érintések zavara. Vagy a soha meg nem történt érintések. Nem is tudom. Talán ez az egész kavarodás miattam van, ez a zúgó konfettizápor a csillagfényben. Van, amikor azt kívánom, bár belém kapaszkodtál volna. Ha nem hagytál volna elmenni, ha nem dermedek meg ettől a rideg, racionális félelemtől. Máskor meg azt, hogy a nevedre se gondoljak holnaptól. És mi a megoldás? Megmaradsz a legnagyobb, legkínzóbb kérdőjelnek a horizontomon? Most valamiért mégis azt kívánom, bár ott lennél a következő naplementében, hogy te is elmaszatolj benne néhány árnyalatot.

Helyettesítő névmás

Nem tudok mindig erős lenni, annyira elfáradtam már. Ott az a keserű fájdalom a hátam jobb oldalán mardos, és nem akar múlni… újra és újra kihúzom magam, amikor jön valami. Az éjjel csendjében lopózik, vagy bombaként robban, vakító szín-és fényjátékkal…

 Tovább feszül, egyre tovább. Van, amikor eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne a sarokba kuporodni, lehunyni a szemem, és mindent csak úgy elhessegetni, mérgezzen mást… de nem ilyen vagyok. Belém marják magukat, húst és bőrt tépnek, szaggatnak, és néha, amikor azt gondolom, kihúztam a tüskét… igazából csak beletörtem. Ma is begyulladt egy seb, és még mindig éget. Vörös, de én mégis szürkében látok. Ugyanazokat a köröket futom, amelyek nem vezetnek sehová. Még csak nem is szépek.

Olyan fárasztó mindig erősnek maradni. Érted és érted is az akarok lenni. Meg őérte, és helyette is. Mint mindig.

Parfüm

Néha, egy-egy éteri pillanatban rájövök, hogy egy illatnál kevés nagyobb erő van a világon. Lehet, hogy mások nem érzik, hogy az ő gyomruk nem rándul sajgó görcsbe, amikor megérzik az utcán, a sötéten kacagó ég alatt azt.  Vagy éppen ezt. Tereket és utcákat, félhomályba bújt szobákat és napfényt hoznak magukkal, egyszerre lebegtetnek és döngölnek a macskakőbe, csak így, leheletnyi illanó valójukban. Rád emlékeztet és rá, vagy a gyerekkoromra, egy karácsonyra, egy barátra, nagy fájdalomra. Vagy olyan szépre, mint az a ropogó, törékeny téli hajnal, tudod, jégbe fagyott az egész. Bárcsak megérinthetnélek. Szeretném a markomba zárni, mélyre. Néha arra gondolok, ezek az illatok mindent túlélnek… végiglebegnek az évtizedeken, a katasztrófákon és mosolygó diadalokon, hogy aztán, egy szerda délelőttön váratlanul a gyomrodba öklözzenek.

És miért?

Nem hiszem, hogy lenne oka. Az ilyen egyedi gyönyörűség, a hóvirág csak önmagáért nyílik.

                                                                            *****

Itt maradt nekem egy vörös heg a térben. Többnyire nem veszek róla tudomást – hagyom létezni, és ha útjaink keresztezik egymást, hagyom sajogni néhány pillanatig. Persze inkább kikerülöm. De idővel vajon eltűnik? Vagy nekem kell eltűnnöm? Követ majd?

talán

Álmok. Azok az apró, színes kis fénypontok a semmiben… Kétségbeesetten markolom. Most nem tűnhet el, szükségem van rá… hinni akarok valamiben.

Amainap

Fénylő, rozsdaszín gondolatokat fúj a szél. Ide és oda, mint az óra ketyegése… És aztán arra gondolsz, talán mégis megéri. Talán ebben az értelmetlen, égbekiáltó zagyvaságban van valahol egy pont, tompa aranyszínben fénylő, amit érdemes megérinteni, hogy úgy érezd, eljutottál valahová.

Tegnap és ma és még holnap is

Van, aminek nem szabad véget érnie. Olyan keményen küzdünk… minden idegszálunk belefeszül, még a felhők is könnyeznek, fáradt erőfeszítések nyomát mázolják a harsány naplementébe. Talán eszedbe jut még, amikor kettesben maradtál az éjjel sötétjével, magadhoz ölelted, mert nem kaptál reményt mástól. De a nap azért előbb-utóbb kisüt, és én szeretem ezeket a nevető kis sugarakat, ahogy a leglehetetlenebb helyeket töltik fel melegséggel. Mindig ezek a kiszámíthatatlan dolgok, az út közben kibomló meglepetések…

Nem értelek

Ne játszadozzatok a szívemmel. Miért dobáljátok? Nem játék… Ne lépj rá! Olyan törékeny. Olyan simulékony. Inkább csak hagyd ott, a sarokban, a takaró alatt. Biztonságban van. 

Lépj hátrébb.

Télutó

Foszlott újságpapírt lökdös a komor szél, zizegve ide-oda táncol a búbánatosan szürkéllő járda felett. És egy üres konzervdobozt.

Darvak szállnak az égen.

Sosem volt szerelmek fanyar illatát árasztják a levelek.

Ugyan mi?

Mi lett volna, ha?

Ez a zsibbasztó kérdés, amitől mi, apró földi halandók képtelenek vagyunk szabadulni. Mindegy, milyen a sorsunk, miféle kanyarok, szakadékok vagy tűzijátékok kísérnek minket, előbb-utóbb felbukkan, és nem ereszt. A párnád szélére ül, a lábát lóbálja, és megsimogat. Újra és újra végiggördül az esernyődön, melléd ül a buszon, beléd ütközik a sorban a pénztár előtt. A cipődre fröccsen. Rád mosolyog.

Mi lett volna, ha nem rémülök meg? Ha egyszer balra fordulok, és nem jobbra? Ha nem sütöm le a tekintetem, mint általában? Ha nem megyek át a zebrán, hanem az úton szaladok, vadul lebegő-csapkodó lila sállal? Ha akkor régen nem mondom le azt a találkozót?

Ha megteszem?

Vagy ha nem?

Számít?

Szilánkok

Néha még csörömpöl az a törött üveg odabenn, egy-egy erősebb széllökésnek hála… még mindig találok titkos, apró szilánkokat a húsba fúródva. A múltam tétova darabkái még mindig nem hagynak nekem nyugtot, néha az arcomba nevetnek. Vagy csak néznek rám, azzal az értetlen, fájó tekintettel… Én pedig bátornak érzem magam, amiért nem fordítok hátat, csak halkan nyelek egyet.

Emlékszel?

Akkor szorítani a kezét a legerősebben, amikor a legegyszerűbb lenne elengedni…

…és tudni, hogy a csillagok akkor sem hunyhatnak ki felettetek.

Akármi is történjék.

Február 14.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Üres fény kuporgott a párkányon, a lepattogzott festékfolt helyén. Néma volt, néma, akár egy fáradt simítás szombat hajnalban. Csak figyelt.

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Látta az áradatot odalenn, az aszfalt minden egyes újabb kopását, ahogy a cipőtalpak szenvedélyes csók ígéretével hagyták el. Tiszavirág-életű szerelem volt mindegyik, mint amikor egy csillag felrobban odakinn az éjsötét semmiben. Az ilyeneknek mindig nyoma marad… némi por és ki nem hunyó szemfényvesztés.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Ezek az emberek borzasztóan furcsák. Hiszen ők maguk sem értik igazán! Nem is tudják, milyen szeretni, csak ezeket a hamis ígéreteket, a kétségbeesett szemvillanásokat ismerik, ahogy egymásba csimpaszkodnak egy megfáradt téli reggelen.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

De olyan igazi. Ami a szívig ér.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mindegyik azt hiszi, senki nem ismeri olyan jól a titkát, mint ő. Pedig hát… ugyan.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Emberek.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Ő volt a fény, minden ragyogás, minden borzongó sugár, magába olvasztva az összes meg sem született szivárványt.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Az emberek semmit sem tudnak, mert vannak, amik sokkal hatalmasabbak náluk. Fel sem fogják. Milyen lehet a fény szerelme? El tudod képzelni?

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

(Karinthy Frigyes: Előszó – részletek)