Szabadon

De ma, ma én voltam a felgyúló csillag könnyes tekintete. A bánatosan olvadó kalács igéző illata. És az ősz első hírnöke, a fűben szendergő magányos gesztenye. A lámpafénytől részegült molylepke a hegedű kacskaringós nevetésétől ölelve. Az a kacsintás. Egy szavak bájától bűvölt, csalfa kis verssor. Egy majdnem-találkozás. Az alkonyban szétrobbanó nyárutó füstös zamata.

Egy szárnycsapás.

Mert tulajdonképpen bármivé válhatok, ugye?

Az ég nyitva áll előttem.

I hear the bells

Bárcsak egy pillanatra megállna a világ. Csak amíg eszembe jut, hogyan kell lélegezni. Amíg újra kihúzom magam. A párafoltos, részeg szédüléstől már nem tudom, merre kell indulnom, a lépések bizonytalan imbolygásba süppednek alattam, mintha mocsárban járnék. Pedig érzem a szabadságot, a körülöttem táncoló, nevető szél hívogató mosolyát, amely belesimul a hanyatló éjszaka mélységébe. Vágyom rá. Bárcsak emlékeznék, hogyan nyújtsam utána a kezem… Bárcsak várna rám a világ, de tudom, hogy nem fékezhet le. Egyetlen csillag sem kókadhat saját árnyékának szomorúságában.