Ropogó üvegszilánkok

Erősnek hiszem magam, tudok vaspáncélt növeszteni, de mindig megfeledkezem arról, hogy ez csupán mások elől rejti el, hogy a bőröm minden mimóza-sejtje befelé könnyezik a fájdalmas ütésektől. Azt gondolod, az érintés nem fájhat? Úgy tűnik, visszatérő vendég vagy nálam – fényt és nevetést hozol, de mindig elviszel belőlem valamit. Bár tudnám, mit teszel ezekkel a darabokkal… talán a karcosan fogócskázó decemberi szél kitépi a kabátod zsebéből, mielőtt egyáltalán észrevennéd, hogy búcsúzáskor a kesztyűdbe akadt. Én pedig már nem emlékszem, hol kezdődök és hol végződöm, néha nem ismerem fel a saját szemem kékjét. Talán már elosztogattam belőle néhány árnyalatot. Talán visszanéz rád a reggeli kávé felcsapó, otthonos illatából, hogy egy pillanatra a véredbe ivódjon, aztán csak körbe, körbe, körbe.

Hiszen én maradok a faágakba gabalyodott, utolsó téli napsugár. Felismersz még? Egészen addig melegedhettek a szívemnél, amíg meg nem dermedek a hajnali részeg fagy kecses kristályfényétől…

De elfelejtitek, hogy én is csak üvegből vagyok, mint ti.

Ha a sarokba dobsz, azt a repedést már semmi sem tudja megragasztani. Egy ideig takargathatom lesütött szemmel, de minden kristálycsillag apró darabokká pattan egyszer, és szétszóródik.

Inkább félszemű, kopott, gazdátlan rongybabaként fekszem az Elveszett Játékok szigetének szemétdombján. Hagyjatok álmodni.

Néma hópelyhek

December.

Nyolc betű, három szótag. Meglehetősen kevés helyet foglal egy papíron, szigorúan véve némi grafit és jégbe dermedt csillámtöredék.

Számotokra.

És nekem? Azok a napok, órák, izgatott zsibbadtságban úszó pillanatok, amikor a csodák kézzel foghatóvá válnak. Talán a zúzmara teszi, a jégcsapok, vagy hogy ilyenkor a háztetők felett egy titokzatos erőnek hála mindig ibolyalila árnyakkal nevet az alkony. A hideg szél élesen csobban a villogó fények tükrében a járdán, a kézfogás a kesztyűk pamutján át is melegebb és erősebb. Ilyenkor nincs lehetetlen. Korcsolyák karcolnak csalfa szíveket a jég mosolyába, fűszeres narancs és szegfűszeg-aroma kucorodik még az ereszcsatornák magányába is. Mágia szikráitól terhes a lég. Persze csak ha odafigyelsz – ott van a szmog, a hajnali sikamlós köd, a tülkölés és a frusztrált düh lecsapódó szemcséi alatt.

A gyermek tekintetében, amikor az esti ablakon át az alvó utcát kémleli.

A lehulló hópehely tiszta és ártatlan sóhajában, mielőtt első csókját adja a sáros, fagyott földnek.

A tenyeredben keresd, amit valaki felé nyújtasz. Látod, hogy ragyog?

Elkaptál egy csillagot.

Weheartit.com