Porcelán

Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron.

Lennék én a történet, mert akkor tudnám, hogy az irányítás ott van egy kézben, izmok rándulása, ujjak szorítása felel a sorsomért. Hogy valaki figyel, valakinek szándéka van velem.

Mert így, hogy ide-oda taszigál ez a sikító, karcos téli szél?

Nagyon fázom.




                                                        ~*~

A szerelem?

Ma azt mondanám, egy ablak. Az a bánatosan meg-megrezzenő, koszos üvegtábla egy távolsági busz oldalába süllyesztve, amely már legalább egymillió-nyolcszáztizenkét búcsút végigkísért. De egy szám sosem lesz képes visszaadni a levegőben rezgő bánatfoszlányokat, az ujjbegyekből áradó örömöt, ahogy a másikat keresi, aki pontosan visszatükrözi majd. Ahol a lenyomatának barázdái kiegészülnek majd a másikéval. Ott hajlik, ahol simulnia kell.

Mintha belekapaszkodtak volna abba az üvegbe – a lány a sűrű hajával, és a fiú azzal a hatalmas tenyérrel. Odatapasztotta, ki tudja, mire várva? Ilyenkor az ember nem tűnődik logikai összefüggéseken. Csak szeretnél összeolvadni vele még egy pillanatra, hogy a világegyetem abbahagyja ezt a szegényes kóválygást…

Láttam, ahogy a lány végighúzza a mutatóujját az ablakon. Láttam mindkettőjük szégyenlős mosolyát, ugyanabban a tizedmásodpercben.

És az üveg egy pillanatnyi időre napfény-és porszemekké olvadt.

Vannak még csodák.

Don't dream it's over

Vannak szilánkos napok, mint a mai. Amikor semmi nem áll össze, a fény darabokra törik a párkányon, és a nevetés kedvetlenül elhal, mielőtt egyáltalán a gondolat peremére siklana. Ilyenkor a legnehezebb elkezdeni, mert bármi legyen is, inkább befejeznéd. Ezeken a napokon szoktuk feladni, mert maga alá gyűr a kétségbeesés, a szomorúság, a vér kimerült íze, ami a nyelveden ül.

Ha gyerek lennék, egyszerűen a takaróm alá bújnék, és a fejemre húznám – ha kizárom a világot, ő sem lát engem, nem igaz? Álomillatú meleg, amibe belemarkolhatok, és magamhoz szoríthatom, legalább egy pillanatra. Azt suttogná, létezik valami, amit reménynek hívnak. Tényleg?

Ezeken a napokon, amikor a téli szél kíméletlen közönnyel tépi az ágakat, és mindenki lesüti a tekintetét, minden seb sajog. Ti is fájtok most nekem, azzal a mélyen ülő, súlytalan szomorúsággal kapaszkodtok belém. Halk szavak és ígéretek, amik a hajszálak közé ragadtak az évek sodrásában, és azok a benn rekedt, suttogó vallomások, amik talán lehettek volna.

Inkább a szekrény mélyére rúglak benneteket.

De itt vagyok, markolom ezeket a szavakat, a valaha volt, törött üveggömb darabjait. A bor lenyomja a torkomon a fel-feltörő kétségbeesést, én pedig azt mondom, újra és újra, hogy talán képes vagyok rá. Talán van egy világ, ez vagy egy másik, ahol mindent megtehetek, amire vágyom. Itt annyi minden béklyóz, régi álmok illatának súlya nyom a földre, a hátamra ül, és nevet. Nem kapok levegőt.

Képes vagyok rá?