Híd-avatás

Ma minden a hidakról szólt. Az átmenetről két világ között – az egyik sziporkázó csoda, a másik dúsan burjánzó, rejtegetett kincsesláda. És a végpontok között átível ez a tünékeny csoda, reszkető léptekből, őszinte mosolyokból, segítő szándékból és tiszta szívekből kövezve. A híd… sosem önmagáért létezett, csupán hogy megkönnyíthesse az életet. Hogy átjuthassatok – te és ő, és a fiúk, akiknek a pólóját ma rongyossá sírta a zápor a pályán. A bácsi, aki megállt pihenni a sarkon, vagy a galambokat etető kislány. Hogy átjuthassanak egy másik, mágikus világba.

A híd erős, de közben mégis annyira törékeny marad, mint egy lepkeszárny – sose felejtsd el.

A híd a szivárvány, ami ma délután visszatükrözte a boldogságtól könnyező napfényt.

Csak

Selyemfényű szivárvány az ablak előtt. Reccsenő lélegzetvételek. Apró csodák. A tavasz félénken illatozó reménysége.

Végtelen körforgás

Igen, a gombolyag… megint megragadtam azt a szálat, ami olyan ingerlően kacsintott felém, szinte könyörgött az érintésért. Vagy inkább provokált? Eluralkodott rajtam ez az értelmetlen álom, furcsa képeket festett, megint erősnek éreztem magam, olyan élettel telinek. Reménytelinek.

Aztán megint összetörted a képet, egy pillanat műve volt, és néhány fiktív, virtuális mosolyé. És már megint maradt ez a keserűség – nézem a fonalat, és bár tetszik, vágyom rá, de nem tudnék mit kezdeni vele. Nem is tudok kötni.

Egyedül hiába rántok a szálon, csak még zavarosabb lesz.

Téged meg úgysem érdekel, mert csak nevetsz rajtam. Megint.

Körúti hajnal

Hogy tud hiányozni valami, ami sohasem létezett? Hajnalszagú leheletek között botladozom, egyik lábam a másik után, de nem látom az utat. Tudod, néha elém tolakodsz, és egyszerűen kitakarod a napot, vagy te magad leszel a fény? Pont ez a baj. Ilyenkor szédülök, légszomj fojtogat, a soha el nem múló érintések zavara. Vagy a soha meg nem történt érintések. Nem is tudom. Talán ez az egész kavarodás miattam van, ez a zúgó konfettizápor a csillagfényben. Van, amikor azt kívánom, bár belém kapaszkodtál volna. Ha nem hagytál volna elmenni, ha nem dermedek meg ettől a rideg, racionális félelemtől. Máskor meg azt, hogy a nevedre se gondoljak holnaptól. És mi a megoldás? Megmaradsz a legnagyobb, legkínzóbb kérdőjelnek a horizontomon? Most valamiért mégis azt kívánom, bár ott lennél a következő naplementében, hogy te is elmaszatolj benne néhány árnyalatot.

Helyettesítő névmás

Nem tudok mindig erős lenni, annyira elfáradtam már. Ott az a keserű fájdalom a hátam jobb oldalán mardos, és nem akar múlni… újra és újra kihúzom magam, amikor jön valami. Az éjjel csendjében lopózik, vagy bombaként robban, vakító szín-és fényjátékkal…

 Tovább feszül, egyre tovább. Van, amikor eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne a sarokba kuporodni, lehunyni a szemem, és mindent csak úgy elhessegetni, mérgezzen mást… de nem ilyen vagyok. Belém marják magukat, húst és bőrt tépnek, szaggatnak, és néha, amikor azt gondolom, kihúztam a tüskét… igazából csak beletörtem. Ma is begyulladt egy seb, és még mindig éget. Vörös, de én mégis szürkében látok. Ugyanazokat a köröket futom, amelyek nem vezetnek sehová. Még csak nem is szépek.

Olyan fárasztó mindig erősnek maradni. Érted és érted is az akarok lenni. Meg őérte, és helyette is. Mint mindig.

Parfüm

Néha, egy-egy éteri pillanatban rájövök, hogy egy illatnál kevés nagyobb erő van a világon. Lehet, hogy mások nem érzik, hogy az ő gyomruk nem rándul sajgó görcsbe, amikor megérzik az utcán, a sötéten kacagó ég alatt azt.  Vagy éppen ezt. Tereket és utcákat, félhomályba bújt szobákat és napfényt hoznak magukkal, egyszerre lebegtetnek és döngölnek a macskakőbe, csak így, leheletnyi illanó valójukban. Rád emlékeztet és rá, vagy a gyerekkoromra, egy karácsonyra, egy barátra, nagy fájdalomra. Vagy olyan szépre, mint az a ropogó, törékeny téli hajnal, tudod, jégbe fagyott az egész. Bárcsak megérinthetnélek. Szeretném a markomba zárni, mélyre. Néha arra gondolok, ezek az illatok mindent túlélnek… végiglebegnek az évtizedeken, a katasztrófákon és mosolygó diadalokon, hogy aztán, egy szerda délelőttön váratlanul a gyomrodba öklözzenek.

És miért?

Nem hiszem, hogy lenne oka. Az ilyen egyedi gyönyörűség, a hóvirág csak önmagáért nyílik.

                                                                            *****

Itt maradt nekem egy vörös heg a térben. Többnyire nem veszek róla tudomást – hagyom létezni, és ha útjaink keresztezik egymást, hagyom sajogni néhány pillanatig. Persze inkább kikerülöm. De idővel vajon eltűnik? Vagy nekem kell eltűnnöm? Követ majd?

talán

Álmok. Azok az apró, színes kis fénypontok a semmiben… Kétségbeesetten markolom. Most nem tűnhet el, szükségem van rá… hinni akarok valamiben.

Amainap

Fénylő, rozsdaszín gondolatokat fúj a szél. Ide és oda, mint az óra ketyegése… És aztán arra gondolsz, talán mégis megéri. Talán ebben az értelmetlen, égbekiáltó zagyvaságban van valahol egy pont, tompa aranyszínben fénylő, amit érdemes megérinteni, hogy úgy érezd, eljutottál valahová.

Tegnap és ma és még holnap is

Van, aminek nem szabad véget érnie. Olyan keményen küzdünk… minden idegszálunk belefeszül, még a felhők is könnyeznek, fáradt erőfeszítések nyomát mázolják a harsány naplementébe. Talán eszedbe jut még, amikor kettesben maradtál az éjjel sötétjével, magadhoz ölelted, mert nem kaptál reményt mástól. De a nap azért előbb-utóbb kisüt, és én szeretem ezeket a nevető kis sugarakat, ahogy a leglehetetlenebb helyeket töltik fel melegséggel. Mindig ezek a kiszámíthatatlan dolgok, az út közben kibomló meglepetések…

Nem értelek

Ne játszadozzatok a szívemmel. Miért dobáljátok? Nem játék… Ne lépj rá! Olyan törékeny. Olyan simulékony. Inkább csak hagyd ott, a sarokban, a takaró alatt. Biztonságban van. 

Lépj hátrébb.

Télutó

Foszlott újságpapírt lökdös a komor szél, zizegve ide-oda táncol a búbánatosan szürkéllő járda felett. És egy üres konzervdobozt.

Darvak szállnak az égen.

Sosem volt szerelmek fanyar illatát árasztják a levelek.

Ugyan mi?

Mi lett volna, ha?

Ez a zsibbasztó kérdés, amitől mi, apró földi halandók képtelenek vagyunk szabadulni. Mindegy, milyen a sorsunk, miféle kanyarok, szakadékok vagy tűzijátékok kísérnek minket, előbb-utóbb felbukkan, és nem ereszt. A párnád szélére ül, a lábát lóbálja, és megsimogat. Újra és újra végiggördül az esernyődön, melléd ül a buszon, beléd ütközik a sorban a pénztár előtt. A cipődre fröccsen. Rád mosolyog.

Mi lett volna, ha nem rémülök meg? Ha egyszer balra fordulok, és nem jobbra? Ha nem sütöm le a tekintetem, mint általában? Ha nem megyek át a zebrán, hanem az úton szaladok, vadul lebegő-csapkodó lila sállal? Ha akkor régen nem mondom le azt a találkozót?

Ha megteszem?

Vagy ha nem?

Számít?

Szilánkok

Néha még csörömpöl az a törött üveg odabenn, egy-egy erősebb széllökésnek hála… még mindig találok titkos, apró szilánkokat a húsba fúródva. A múltam tétova darabkái még mindig nem hagynak nekem nyugtot, néha az arcomba nevetnek. Vagy csak néznek rám, azzal az értetlen, fájó tekintettel… Én pedig bátornak érzem magam, amiért nem fordítok hátat, csak halkan nyelek egyet.

Emlékszel?

Akkor szorítani a kezét a legerősebben, amikor a legegyszerűbb lenne elengedni…

…és tudni, hogy a csillagok akkor sem hunyhatnak ki felettetek.

Akármi is történjék.

Február 14.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Üres fény kuporgott a párkányon, a lepattogzott festékfolt helyén. Néma volt, néma, akár egy fáradt simítás szombat hajnalban. Csak figyelt.

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Látta az áradatot odalenn, az aszfalt minden egyes újabb kopását, ahogy a cipőtalpak szenvedélyes csók ígéretével hagyták el. Tiszavirág-életű szerelem volt mindegyik, mint amikor egy csillag felrobban odakinn az éjsötét semmiben. Az ilyeneknek mindig nyoma marad… némi por és ki nem hunyó szemfényvesztés.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Ezek az emberek borzasztóan furcsák. Hiszen ők maguk sem értik igazán! Nem is tudják, milyen szeretni, csak ezeket a hamis ígéreteket, a kétségbeesett szemvillanásokat ismerik, ahogy egymásba csimpaszkodnak egy megfáradt téli reggelen.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

De olyan igazi. Ami a szívig ér.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mindegyik azt hiszi, senki nem ismeri olyan jól a titkát, mint ő. Pedig hát… ugyan.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Emberek.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Ő volt a fény, minden ragyogás, minden borzongó sugár, magába olvasztva az összes meg sem született szivárványt.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Az emberek semmit sem tudnak, mert vannak, amik sokkal hatalmasabbak náluk. Fel sem fogják. Milyen lehet a fény szerelme? El tudod képzelni?

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

(Karinthy Frigyes: Előszó – részletek)

Talán egy nagyobb jó

Ki tudja, mióta hevert ott kábán? A lángoló délutáni napfény áttört a függöny résein, végigcsorgott a falakon, karamell-illatú, szemtelen ragyogás nevetett minden megvilágított, táncoló porszemben.

Csak feküdt. Üres test. Sajgó porhüvely.

Olyan régóta várt már így, hogy szinte elfelejtette, milyen a fájdalom hiánya.

De akkor kopogtattak. Bátortalan és tétova hang volt, csak egy apró kis bocsánatkérés az ajtóra tapasztva.

És olyan nehéz volt felkelni, ki gondolta, hogy ilyen kemény minden mozdulat? Hogy ennyire elszokhat tőle az ember? Hogy ha ennyi ideig fekszel ott egymagad, már a legalapvetőbb mozdulatok is halálfélelemmel tölthetnek el?

Kinyitotta az ajtót, de nem állt ott senki. Lenézett.

Nem volt ott más, csak egy szív. Az ő szíve – gyűrött, fakó újságpapírba csomagolva. Ütött-kopott volt, leharcolt és foszlott, néhány helyen talán még mindig vér szivárgott belőle…

Magához szorította.

éjfél

Mintha tükörben láttalak volna, egy tó felszínén – lassan szétfolytál, és nem tudom, összeáll-e még az arcod valaha egésszé. Néztem a mozdulataidat valaki máson, túlzó volt és hamis. Arra gondoltam, én is így végeztem volna? Félre dobott, titokban gúnyolt játékbaba, amolyan kopott, egyetlen fekete gombszemmel.

Sajognak a régi sebek. Ilyenkor háborús veteránnak érzem magam, a meghurcolt csaták örök emlékeivel a fejemben, a szörnyű büszkeség elharapott könnyeivel.

Porból

Egyre csak bizseregnek az ujjaim – és bizsereg a fejbőröm is. Alkotni vágyom, a semmiből teremteni, mindössze álom-és gondolatmorzsák csillogó foszlányait gyúrnám egybe féltőn reszkető kezekkel. És ez a vágy egyre nagyobbra dagad, lassan eltelít, és már nem is érzek mást, csupán az íze keseredik meg a szájpadlásomra száradva. Mert minden áron valami fontosat, valami mélyről jövőt szeretnék kinyújtani – ki tudja, mit? Talán a vérző szívemet kicsipkézett szélű, fényes tálcán.

Csak így megy. Vagy mindent adok, vagy semmit, csak bénultan állok az ablak előtt, és az utcát nézem, ahol senki sem jár.

Nem akarok így maradni az első szégyenlősen felderengő hajnalpírig, nem akarom, hogy az érzések szépen lassan belekristályosodjanak ebbe a csontos szélű feneketlenségbe. De hogyan csalogassam elő ezeket a szavakat? Mit tegyek, hogy ennyi is elég legyen?

nem tudom

Most kapnék egy szivárvány után. Jó lenne a markomba szorítani, és nézni, ahogy a színek tompa bája, haragos kiáltása végigfolyik az ujjaimon… Aztán tarkára festhetném vele a hajnali eget.

Az Apró Dolgok Istene

Az apró semmiségek…

Mint egy szívből jövő, igazi mosoly. A tavasz első, félénken rebbenő illata, ami éles, lila sziruposságával szinte a gyomrodba karmol. Meggyszínű körömlakk. Kacsintó rózsák a takarón. Hideg kakaó. Beszélgetés, amikor a nevetés könnyedén pattog ide-oda. Napsütés, majd az eső meghitt kopogása. Táncoló betűk és életre kelő, füstös szavak.  Egy elküldött ölelés. Hangok a csendben, és némaság a zajban.

… és ezekből aztán összeadódik egy élet.

Karamell

A boldogság 100 napja komolyan elgondolkodtatott. Miért olyan nehéz meglátni a szépséget? Gyönyörködni egy napfelkeltében, vagy örülni egy kis hűvös, tiszta esőnek? Szeretem, ahogy dorombol az üvegen, ahogy narancs és kék fénycsíkokká szabdalja a kinti szürkeséget. Vagy a sülő sütemény illatát, ami egy pillanatra eltömít mindent érzéki, kacér illatával. A hajamban is éreztem, a forró cukor nevetése finoman sistergett a bőrömön, beóvakodott mindenhová. Azt kívántam, bár érezné még valaki. Édes volt és súlyosan incselkedő. Bárcsak megoszthatnám valakivel.

Valahol a világ végén

Jöttök és mentek. Néha csak rám mosolyogtok, türelmetlenül kitéptek egy darabot a bordámból, hogy megtarthassátok. Mert egyedi, mert szép? Mert birtokolni akartok belőlem egy darabot? Mindent odaadok. Ti pedig tovább indultok, ám a délutáni nap szikkadt narancsában már nem is tetszik annyira. Nem is illik a kezetekbe… Nehéz is. Kényelmetlen lenne olyan hosszú úton cipelni.

Akkor… mi legyen?

És egy bokor mélyére vagy egy szakadékba dobjátok, meggyőződve arról, hogy senki sem látta. 
Én pedig csak várok, hátha visszajöttök még egy darabért.

Lázas képzelgések

A magány néha csak egy illat. Egy felszikrázó sóhaj. Egy kéz, ami hiányzik, ahogy végigszalad a hajamon, vagy a homlokomra simul. Vagy egy gesztus emléke. Ebbe a megfáradt, forró zavarba süppedve hagyom, hogy valami magával sodorjon, hagyom anélkül, hogy tudnám, merre tartok. Hadd maradjak még gyenge, csak egy percig. Hadd hunyjam le a szemem – így nem látom az eltűnt sziluettek halványan fodrozódó álmát.

Majd a reggel megmagyaráz mindent.

Ki tudja?

Talán ez a bolygó csak egy porszem egy hervadó rózsa egyik ernyedt szirmán. Egy véletlenszerű kis mélybordó képtelenség.

Ma.

Ma megint itt vagy. Nem tudom, honnan jöttél, melyik hajnalsugár sikította a fülembe a neved, de ma minden hiányzik. Üres mondatfoszlányok után kapok, darabos nevetések visszhangja ragadt a ruhámra, én pedig letépném, de ma nincs hozzá erőm. Elfáradtam. Ma egyszerűen csak hagylak, hogy belém telepedj, hogy törj-zúzz odabenn, hogy gyomokat tépkedj a szikkadó talajból, én pedig várom az esőt, ami tisztára mos. Csak nem ma.

Mert „most tél van és csend és hó és halál”.

De ott, a hegy mögött, a második kanyarban, az elszáradt szőlőtőkék mögé bújva, ott már mosolyog a tavasz.

...és közben a szívemen ül a jég

Azt gondoltam, az üvegerdő csupán egy őszülő mesemondó fejében létezik, akinek édeskés szivarfüst aromája nevet kockás-foltos zakóján, és minden télen vallásos áhítattal eteti a madarakat… magokat szór a kásás hóra – mindegyik egy apró, ki nem bomlott ígéret.

Elkalandoztam… tehát nem igazán hittem az üvegerdőben.

De ma ott volt. Minden faág törékeny, ártatlan tisztasággal simult a napfény sóhaja alá, megpróbálva magába zsúfolni a téli ég összes szemtelen kékségét. Szinte hallottam, ahogy a szél óvón táncol közöttük, mire ők csilingelő kacagással felelnek. Mindent jég borított. Mintha az évszakok összes mosolyát magába fagyasztotta volna most a tél, és talán sosem akarná kiengedni… varázslatos volt. Minden ragyogott a napfényben, én pedig arra gondoltam, mi történne, ha így maradna?

Ha soha nem olvadna fel, mi pedig itt lennénk, bezárva ebbe a fájdalmasan szép, karcos fagyba? Ha nem lenne többé vidáman bugyborékoló patak vagy petrezselyem-illatú nyári zápor, és a pillangók is csak dérhintette emlékképek lehetnének valamiről, amit egyszer talán reménynek hívtak?

Mit számít egy rúzs?

Képekből állunk.

Színes és fekete-fehér elejtett villanások, dermedten várva valahol két dimenzió közé szorulva, hogy valaki mások lehessünk. Hogy egy elkapott pillantás meséljen helyetted… valami hamisat, valami műanyag-álmot, olcsó és erőltetett vágyakat. Mert meg akarunk felelni, talán csak egy láthatatlan démonnak, aki jégkristályt sír és nem mer a szemed mélyére látni. Mint ahogy más sem. Az már túl intim, túl sok, már nem csupán bőrtónus és egy elkenődött rúzs valaha volt árnyalata.

Pedig mindannyiunkat ugyanaz tart össze: csontok, ruganyos hús, titkos sejtek, por és napfény.

Ez lennél? Vagy inkább a sóhaj, amikor a legtitkosabb álmod olyan közel kerül, hogy akár bele is markolhatnál, de nem mersz megmozdulni. Mi van, ha elillan, és nem látod többé? Minden párafoltos hajnal, amikor az egész világot legyőzve kimászol az ágyból. A körmöd vájta nyom a tenyeredben. Jó, ha fáj – legalább érzel valamit. Szakadozott, távoli emléke annak, milyen érzés egy váratlan csók. Azok a szavak, amiket soha nem akarnál, hogy mások is meghalljanak, és a gyűrődés, amit az arcod hagy a párnahuzaton.

Ezért vagy te az egyetlen.

Mit számít egy elkenődött rúzs?

Mindenhol jó?

Ebben a világban, ahol a szív talán már csak kukába való kacat, és ahol az esőcsepp a kopár járdát csókolva apró jégkristályokká robban, riadtan kapaszkodom mindabba, ami még megmaradt.

Köszönöm, hogy nem kell feszengenem. Hogy nincs ideges hajsimítgatás vagy lábdobogás, mert nem kell megfelelnem. Csak ülök ott, és újra tudok lélegezni, mert otthon vagyok.