Porcelán

Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron.

Lennék én a történet, mert akkor tudnám, hogy az irányítás ott van egy kézben, izmok rándulása, ujjak szorítása felel a sorsomért. Hogy valaki figyel, valakinek szándéka van velem.

Mert így, hogy ide-oda taszigál ez a sikító, karcos téli szél?

Nagyon fázom.




                                                        ~*~

A szerelem?

Ma azt mondanám, egy ablak. Az a bánatosan meg-megrezzenő, koszos üvegtábla egy távolsági busz oldalába süllyesztve, amely már legalább egymillió-nyolcszáztizenkét búcsút végigkísért. De egy szám sosem lesz képes visszaadni a levegőben rezgő bánatfoszlányokat, az ujjbegyekből áradó örömöt, ahogy a másikat keresi, aki pontosan visszatükrözi majd. Ahol a lenyomatának barázdái kiegészülnek majd a másikéval. Ott hajlik, ahol simulnia kell.

Mintha belekapaszkodtak volna abba az üvegbe – a lány a sűrű hajával, és a fiú azzal a hatalmas tenyérrel. Odatapasztotta, ki tudja, mire várva? Ilyenkor az ember nem tűnődik logikai összefüggéseken. Csak szeretnél összeolvadni vele még egy pillanatra, hogy a világegyetem abbahagyja ezt a szegényes kóválygást…

Láttam, ahogy a lány végighúzza a mutatóujját az ablakon. Láttam mindkettőjük szégyenlős mosolyát, ugyanabban a tizedmásodpercben.

És az üveg egy pillanatnyi időre napfény-és porszemekké olvadt.

Vannak még csodák.