Vannak szilánkos
napok, mint a mai. Amikor semmi nem áll össze, a fény darabokra törik a
párkányon, és a nevetés kedvetlenül elhal, mielőtt egyáltalán a gondolat
peremére siklana. Ilyenkor a legnehezebb elkezdeni, mert bármi legyen is,
inkább befejeznéd. Ezeken a napokon szoktuk feladni, mert maga alá gyűr a
kétségbeesés, a szomorúság, a vér kimerült íze, ami a nyelveden ül.
Ha gyerek lennék,
egyszerűen a takaróm alá bújnék, és a fejemre húznám – ha kizárom a világot, ő
sem lát engem, nem igaz? Álomillatú meleg, amibe belemarkolhatok, és magamhoz
szoríthatom, legalább egy pillanatra. Azt suttogná, létezik valami, amit
reménynek hívnak. Tényleg?
Ezeken a napokon,
amikor a téli szél kíméletlen közönnyel tépi az ágakat, és mindenki lesüti a
tekintetét, minden seb sajog. Ti is fájtok most nekem, azzal a mélyen ülő,
súlytalan szomorúsággal kapaszkodtok belém. Halk szavak és ígéretek, amik a
hajszálak közé ragadtak az évek sodrásában, és azok a benn rekedt, suttogó vallomások,
amik talán lehettek volna.
Inkább a szekrény
mélyére rúglak benneteket.
De itt vagyok, markolom
ezeket a szavakat, a valaha volt, törött üveggömb darabjait. A bor lenyomja a
torkomon a fel-feltörő kétségbeesést, én pedig azt mondom, újra és újra, hogy
talán képes vagyok rá. Talán van egy világ, ez vagy egy másik, ahol mindent
megtehetek, amire vágyom. Itt annyi minden béklyóz, régi álmok illatának súlya
nyom a földre, a hátamra ül, és nevet. Nem kapok levegőt.
Képes vagyok rá?
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése