Erősnek hiszem magam, tudok vaspáncélt
növeszteni, de mindig megfeledkezem arról, hogy ez csupán mások elől rejti el,
hogy a bőröm minden mimóza-sejtje befelé könnyezik a fájdalmas ütésektől. Azt
gondolod, az érintés nem fájhat? Úgy tűnik, visszatérő vendég vagy nálam – fényt
és nevetést hozol, de mindig elviszel belőlem valamit. Bár tudnám, mit teszel
ezekkel a darabokkal… talán a karcosan fogócskázó decemberi szél kitépi a
kabátod zsebéből, mielőtt egyáltalán észrevennéd, hogy búcsúzáskor a kesztyűdbe
akadt. Én pedig már nem emlékszem, hol kezdődök és hol végződöm, néha nem
ismerem fel a saját szemem kékjét. Talán már elosztogattam belőle néhány
árnyalatot. Talán visszanéz rád a reggeli kávé felcsapó, otthonos illatából,
hogy egy pillanatra a véredbe ivódjon, aztán csak körbe, körbe, körbe.
Hiszen én maradok a faágakba
gabalyodott, utolsó téli napsugár. Felismersz még? Egészen addig melegedhettek
a szívemnél, amíg meg nem dermedek a hajnali részeg fagy kecses
kristályfényétől…
De elfelejtitek, hogy én is csak
üvegből vagyok, mint ti.
Ha a sarokba dobsz, azt a repedést már
semmi sem tudja megragasztani. Egy ideig takargathatom lesütött szemmel, de
minden kristálycsillag apró darabokká pattan egyszer, és szétszóródik.
Inkább félszemű, kopott, gazdátlan rongybabaként
fekszem az Elveszett Játékok szigetének szemétdombján. Hagyjatok álmodni.
Gyönyörű!!! *.*
VálaszTörlés