Rothadó őszi hideget sugároznak a mustárfényű, ázott levelek – ha nem vigyázok, és sokáig maradok mozdulatlan,
átrágja magát a cipőm talpán is. Átitat az elmúlás, belesüppedek. Az illata fanyarul otthonos, ismerős, elringat.
Mégis borzongatott a meleg… talán tőled
eredt, vagy a borból, vagy a nevetésem visszhangja kavarta a légben.Táncoltak a részeg porszemek. És tudod,
olyan régóta fázom már, hogy egészen hozzászoktam az elgémberedett tartáshoz.
Ellazulnék, talán hagynám ezt a szédülést is, ahogy a fények titkos kis
sugarakként rántják le a leplet egy-egy vonásról vagy anyajegyről. Néha nyílt
seb vagyok, máskor beragadt fedelű, poros szelence.
Ki tudja, hol hever a kulcs? Az
utolsót egy csatornába dobtuk, egy másik életben, de egyetlen lakat sem
tarthatja össze a kétfelé futó, ködös ösvényeket.
Ez már csak az enyém.
A saját sötét tündérmesém
hercegkisasszonya maradtam, egyedül a toronyban.
Várakozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése