Ebben a világban, ahol a szív talán
már csak kukába való kacat, és ahol az esőcsepp a kopár járdát
csókolva apró jégkristályokká robban, riadtan kapaszkodom mindabba, ami még
megmaradt.
Köszönöm, hogy nem kell feszengenem.
Hogy nincs ideges hajsimítgatás vagy lábdobogás, mert nem kell megfelelnem.
Csak ülök ott, és újra tudok lélegezni, mert otthon vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése