Savanyú kertek alatt bújva

Hátranéztem, de már nem keresem a homályt, amit távolodó hátad mart az esőáztatta júniusba. Nemrég még azt hittem, van ebben valami szomorú, valami véges. Hogy ha már nem várlak, akkor nem tagadhatom tovább a változást, hogy az arcom már nem illeszkedik azokra a régi fotókra, mert egy láthatatlan ujj elsatírozta a körvonalakat. Titokzatos, érthetetlen jelenés lettem, mint egy áfonyaízű hajnal, amelyet sem az éj, sem a napfény nem szelídíthet meg egészen. Csak járok ezen az úton, az enyémen, félrerúgom a köveket, mezítláb, véres nyomok, de ha eltévednék, legalább biztosan visszatalálok. Újra és újra emlékeztetem magam, hogy az élethez senki sem mellékelt jól működő használati utasítást, hogy a saját kagylóhéjamat nekem kell szétfeszegetnem, hogy beengedjem a fagyott pocsolyák kacsintásában szunnyadó tavaszt. Még tanulok bízni.