Ott álltunk, ketten, és a világ egy
pillanatra újra megpihent, a Föld rekedten felsóhajtott két fordulat között. De
ez már nem az volt… elmaradtak a szikrák, a konfettieső, a gyomorba maró
mágneses erő, ami azelőtt sosem hagyott nyugodni.
Végre ott voltunk, de nem is a
szavaidat hallottam, hanem a mögöttük ülő unott, megfakult hétköznapiságot.
Hogy engem már régen a szemétbe dobtál, sörösüvegek és fonnyadt szélű
salátalevelek alá.
Én pedig már nem akartalak
megérinteni, mert csak egy ismeretlen lettél a múltam süppedő horizontján. Nem
hasonlítasz a vágyaimra. Nem tudlak megnevezni, és már nem mosolyogsz rám. Én
nem is kellek hozzá - szép lassan, alaposan kiradírozod magad erről a gyűrött
szélű, sokat látott füzetlapról.
***
***
És a hazafelé vezető iránytű, amely régen
mindig feléd mutatott, most törötten, elveszetten pörög egy poros sarokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése