Mindenütt
kísértetek hevernek az utcán.
Ostobán
magára hagyott, törött ígéretek áznak a sáros pocsolyákban.
Villanypóznákba
gabalyodott sálak lobognak, átlátszóvá fakulva a felismeréstől, hogy már
senkinek sincs szüksége rájuk. Hogy nem tölthetnek ki semmilyen űrt egy
szívben.
Ki nem mondott szavak lebegnek, végtelen
hosszú, fakó szélű filmszalagként játszik velük a kegyetlen szél – kémények köré
csavarja, kilincsekre tekeri, faágakon cibálja végig.
Eldobott
karácsonyfa reszket a járdán, ágain az ünnep emlékének csalóka illatával, hogy
fellobbant itt némi elárvult gyengédség.
Metrón
felejtett szerelmek várnak, talán örökké.
Felelőtlen
világot élünk.
Vétkeink,
mint véráztatta esőcseppek csorognak a hajnal rézfestette háztetőin.
Tudod,
ezt már semmi sem mossa el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése