Jégcsapokká
fagyott sóhajok lógnak a szemközti háztetőről – vészjóslóak, talán ma éjjel eltalálnak
egy gyanútlan hajléktalant, aki a jobb holnapban bízva támaszkodik a falnál.
Sorsuk
tragédiája, hogy soha sem születhettek meg igazán, soha sem suttogtak titkokat
egy fülbe sápadó februári hajnalon két zebra közti szűkös térben.
Talán
csak az olvadás viszi majd magával a szavakat, és már nem tudja meg senki, mi
bánt.
Nem
hallja majd senki – még én sem.
Csak
a kérdőjelet hagyom magára a járda peremébe karcolva, hogy így vagy úgy, de
lezárjon végre egy többszörösen összetett, nyelvtanilag helytelen mondatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése