Csak bámulom ezt a fáradt-égszínű
pocsolyát a lábam előtt, és ki tudja, miért, de nem tudom átlépni. Mintha a
talpam a betonhoz ragadt volna, a kétely és ijedtség kesernyésen édes, vörös
földillatától terhes szemcsék táncolnak a szemem előtt. Ilyenkor elvesztem a
kontrollt. A játszótér kopott zöld körhintája csak forog és forog, én a
korlátot markolnám egyre, még akkor is, ha tudom, hogy a fém szaga pillanatok
alatt a bőröm alá bújik, és alig akar majd távozni… le fogok repülni. Vagy
rosszul leszek.
De nem is tudom, ettől félek-e vagy a
csattanástól… vagy a fájdalomtól. Hogy nem voltam képes rá, nem voltam elég jó,
nem vagyok elég.
Jobb lenne, ha ezek csak
megtörténnének, még ha nem is jó a vége,
fuss el véle – mielőtt egyáltalán ezek a makacs gondolatmorzsák rágni
kezdenének.
Kimerültem. Minden mozdulat nehéz,
lefelé húz, a kiállhatatlan, nem távozó fájdalom a derekamban. Olyan egyszerű
lenne engedelmeskedni, finoman meghajolni, mint a tavasz zsongó rügyeitől
duzzadó ágnak…
De nem lehet, ugye? Egyszerűen csak
nem, és kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése