Így, nélküled.

Mostanában megint olyan nehéz…

Tudod, így nélküled.

Annyiszor megfogadtam már, hogy nem szólítalak meg többet – sem a düh, sem a kétségbeesés, sem az üresen kongó fájdalom vagy a hiányod kedvéért. Mindig erős akarok lenni, az az apró fa, ami a tavasz első, selymesen kacsintó sóhajának megadja magát, kacér pukedlivel bont virágot, és ugyan a jeges szél minden fuvallatától meghajlik, de nem törik meg, szilárd marad.

Nem tudom, ilyen erős lehetek-e. Nem tudom, helyes volt-e így minden, vagy egy grandiózus hiba.

Csak szeretnék… túllenni ezen. Megsimogatni, bedobozolni és eltenni minden emlékünket, a nevetéseket és a könnyeket, a fájdalmat, minden egyes napsugarat és csillagot, ami értünk ragyogott. Magamba olvasztanálak, de nem akarhatod, hogy örökké ott cipeljelek, vonszoljalak a ruhám szélébe kapaszkodva, mint egy örökké vérző sebet. Kérlek, hagyd el végre az álmaimat is. Lépjetek ki mindannyian…

Ha nem akarjátok, hogy két illeszkedő kirakósdarabkát kapjunk abban a hatalmas, szemkápráztatóan zavaros képben, akkor csak menjetek. A lábnyomokat majd elmossa az eső vagy elfújja a szél, és csak az emlékét őrzöm majd… az érzést, amikor először megmozdítottátok bennem azt a valamit. Bárhogy is alakul, nem akarom elfelejteni, mennyire hálás vagyok érte. Nem csak a naplementét és a napfelkeltét ismerem, megérintettem már az ég megannyi színárnyalatát. A félénken ébredező kékség, a szemérmes sárga, a mesés, megállíthatatlanul vibráló narancs boldogsága, és az a reszkető vörösség, ami örökké a tenyeremre égett.

Zene voltál a semmiben.

A sokadik, kecsesen vitorlázó falevél az ősz mustárszagú mosolyában. Csak néztelek.

A Hold másik oldala, amit mindig sötétnek hittem.

Soha el nem múló érintés.

Nem tudok nem gondolni rád, most valamiért nehéz.

Még mindig hihetetlen, hogy kiégett belőled. Hogy lettem én a pórusát vesztett mágnes, amely most elveszetten pörög?