Bárcsak
most valaki megszorítaná a kezem… vagy csak lökne rajtam egyet. Finoman, épp
oda a tenyérnyi holdfénybe. Senki sem küzd vagy álmodik helyettem, de néha,
csak egy-egy pillanatra azt kívánom, valaki higgyen helyettem. Higgyen bennem
annyira, amennyire én nem tudok, olyan erősen, amitől megolvadnak a falak és
könnyezik a föld. Mint amilyen természetes egy napsugár mosolya. Én csak
elvesztem, és nem találom az utat ebben a kusza bozótban.
Az álmok
annyira törékenyek… nem tudom, hogyan kell megragadni. Mi lesz, ha egyszerűen
darabokra foszlik? Ha nem érem el? Ha csak délibáb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése