Megköszöntem
már? Arra gondolok, amikor azt mondtad, hogy nem kell egyedül csinálnom.
Szerintem nem érted… Eddig sem lettem volna képes rá. Falakat húzok, védelmi
vonalat, sáncot és vizesárkokat, mert odabenn minden annyira sérülékeny. Csupa
őszinte mosoly és dobbanás, ott van minden napfelkelte harmatgyöngye, ígéretek
visszhangja, az álmok fátyla és minden hitem. Ha ezt elveszik, csupán üres, esdeklő
imára tárt tenyér maradok…
De a
szavaitokból, a nevetésetek színéből, a kézszorításaitokból építkezem, már
elfelejtetted?
Gondolom,
valamikor régen, aláhulló meteorok millióival ezelőtt ugyanazon a fáradt szemű
csillagon tengődtünk, és mindketten tudtuk, milyen a magány ölelése.
Megtanultunk hinni abban, amit nem láthatunk, és megtanultunk kezet nyújtani
annak, aki bántott. Emlékszel még?Ezek a rokonságok nem foszlanak hamuvá soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése