High hopes

…akkor…

Nem fogja a kezed senki.

Hát bontsd le a falakat. Magad miatt.

A végén? Ott állsz egyedül, mindenki nélkül, fájó meztelenségben, csupasz lélekkel, vértől tocsogó szívvel, és tudod, hogy nincs senkid. És arra gondolsz, hogy nem vagy te bátor. Nem vagy semmi. És hogy ezen sosem teszed túl magad.

…most…

Rájöttem, hogy ha mindent elveszítek, még azzal is nyerek valamit: egy hatalmas, üres fehér lapot. És a szabadságot, hogy én dönthetek arról, mit teszek vele… Darabokra téphetem vad, zaklatott tombolás közepette, vagy leülhetek, hogy végiggondoljam, most hogy csináljam másként. Vagy mehetek a szívem után, mint általában, és minden egyes párnába fúrt kiáltás, minden szélbe dobott, foszló szélű reménydarab emlékére kikeverhetem a naplemente és a hajnal eddig nem létező átmenetét. Hogy emlékeztessen arra, hogy nem adtam fel. Hogy ott legyen másoknak, hogy belecsimpaszkodhassanak, amikor megcsúsznak ezen a törékeny, síkos jégen, amin az életünket éljük. Mindenkivel újra és újra megtörténik, de a zúzmara és a hópelyhek tánca mögött mindig van egy kavics, egy ág vagy egy kinyújtott kéz, amibe kapaszkodhatunk.

Ha ez nem bátorság, akkor mi?