"Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír"

Egyszer volt, hol nem volt…

a régi tündérmesék álmaiból kikopva ott ült a gyerekszoba könyvespolcán a szomorú bohóc. Egykor előkelő helye poros mennyországgá sorvadt a bágyadtan repdeső szivárványok játékában, valahol két Grimm-mese és az unalmas Csodaország között. Magány és napszítta csipketerítők dohos pislantásától kísérve az arcára festett könnycsepp maradt legőszintébb gesztusa.

A szája nem mozdult, pókhálóssá zúzott szókása szikkadt csak benne.

A bohóc sosem árulhatta el, mi lakik a szívében.

Csodáljátok még azt a levakarhatatlan bánatfoszlány-bélyeget?

Amikor

azt gondolta, igen – nemet mondott.

Rongyszíve elszorult: félek – azt súgta, menj el.

Szeretlek – kikoptál.

Nézz rám még egyszer – de ő fordított hátat.

Láss engem igazán – nem akarlak.

Szükséged van rám? – Nincs rád szükségem.

Szegény bohóc.

Üres, mozdulatlan marokkal meredt a falra, és nem maradt már semmi, csupán a végeláthatatlan vágy, hogy görbe ujjai közé zárhassa végre azt az utolsó könnycsepp-gyémántot.

Hogy végre igazán szomorú lehessen, nyomtalanul,

immár szív nélkül.