Hajlamos vagyok rá, hogy törött
üvegcserepeket szorongassak a markomban, mert valaha szerettem egy arcot, aki
minden reggel rám mosolygott ebben a tükörben. Vérpöttyöket hagyok magam után a
boltban, a fehérre maszatolt falakon, a foltossá színeződött kávéscsészék
peremén. Elmesélnék egy fél életet. Hordozlak benneteket; akárhová fordulok,
üres, kopott szélű űr kísér, mert ti már régen kitéptétek magatokat az én
valóságomból. Én pedig olyan nehezen tudom elengedni ruhátok szegélyének
megnyugtató tapintását... Érzem a hajatok illatát, még látom, amikor a szemetek
sarkában lassan pislákolva ébred a hajnal. Nem vagyok elég erős, hogy végképp
kiradírozzalak. Nem hiszek az ilyen drasztikus változtatásokban, hogy egy
óvatlan pillanatban elmetszek minden eret és rostot, ami összeköt két szívet.
Játsszuk, hogy elengedek egy
léggömböt. Az egésznek a lényege, hogy nem tudom, hol köt ki végül, de már nem
is akarom. Hogy a zsineggel együtt a törődést is megszüntetem.
Még össze kell fércelnem ezeket a
nyílt sebeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése