Hervadó eső

A vasárnap éjjel részeg széljegyzetei vérző tintapatakokként folynak végig a macskakövek kócos rései között.

Vadul lüktet bennem, hogy a szavaimat már mind elhordták mások – csak üres szotyihéjakként gondoláznak végig az eső mosta utcán, mint tartalom nélküli, megfáradt kis tutajok, és nekem csupán az a kétségbeesett érzés csorog a törött esernyőm csontvázáról, hogy én talán mindvégig valami egészen mást akartam mondani.    

Felkaparom a sápadó ősz mocskát – agyagos sár a vörös körömlakk alatt. Különféle jelentésrétegekként rakódik egymásra érzés és vágy, érzés és vágy, és megint tartozom valahová. 

Körforgás.

Szédülök.

Hosszú, kiszáradt csend után a betűk sötét varként peregnek le rólam.

Nem maradtam más, mint egy égett seb halványuló nyoma a bőrön.

Egy tiszta lap.

Megdermedt szappanbuborék

Összeillesztem az ujjaimat. Finom mozdulat, szinte meg sem történik.

Nem ad hangot.

A remények sem, amelyeket a sarokba rúgtunk egy álmos szombat délutánon.

Nincs szívem összetaposni, de megérinteni sem akarom. Ülök, és várom, hogy valaki megmozduljon végre.

Lelassult a világ.

Hová tűntél ilyen hirtelen?

Elefántcsonttorony

Rothadó őszi hideget sugároznak a mustárfényű, ázott levelek – ha nem vigyázok, és sokáig maradok mozdulatlan, átrágja magát a cipőm talpán is. Átitat az elmúlás, belesüppedek. Az illata fanyarul otthonos, ismerős, elringat.

Mégis borzongatott a meleg… talán tőled eredt, vagy a borból, vagy a nevetésem visszhangja kavarta a légben.Táncoltak a részeg porszemek. És tudod, olyan régóta fázom már, hogy egészen hozzászoktam az elgémberedett tartáshoz. Ellazulnék, talán hagynám ezt a szédülést is, ahogy a fények titkos kis sugarakként rántják le a leplet egy-egy vonásról vagy anyajegyről. Néha nyílt seb vagyok, máskor beragadt fedelű, poros szelence.

Ki tudja, hol hever a kulcs? Az utolsót egy csatornába dobtuk, egy másik életben, de egyetlen lakat sem tarthatja össze a kétfelé futó, ködös ösvényeket.

Ez már csak az enyém.

A saját sötét tündérmesém hercegkisasszonya maradtam, egyedül a toronyban.

Várakozom.

Törött játékok

Az utcákon rothadás,

            a szívekben forradás.

Sekély az éj

Ülök a párkányon, szemben a serdülő hold. Figyel, figyelem. Udvariasan biccent, ahogy közelebb merészkedik, pillantása a karomra simul, de most nem veszem tolakodásnak. Hagyom.

Ugyanazok a kérdések, ismételgetjük, de most csak tompa fájdalom kong bennem. Ma elengedtem magam, ma nem feszülnek inak és megereszkedett a bőr. Ma gyarló vagyok.

Ma nem akarok több lenni, mint emberi.

És csak ismételgetem, hogy

nem tudom…

nem tudom.

nem. tudom.

Egyik végtelenből a másikba taszítanak, és az ég felé nyúlok, hogy a csillagokba kapaszkodjak. Valaki pöccintse odébb a Göncölszekeret.

Nem látom az ösvényt.

Ma nem akarok bátran viselkedni, ma csak félek. Az kell, aki kézen fog, de nem jön közelebb, mégsem tudom eltaszítani. Viharos széllökést, tornádót, égzengést jósoltak, és ez mind én vagyok, fellöklek, elsodorlak benneteket, mert nem álltok szilárdan. Nem kapaszkodtok.

Nem akarlak benneteket.

Nem akarok egyedül maradni.

Ma nem akarom magamat sem. Hadd ébredjek új holnapra.

Kiszolgáltatott

Mert annak a fajnak veszélyeztetett példánya maradtam, aki tintát sír és betűket vérzik.

Fohász

Kikaparnám a sápadtan kelő holdat a naplementéből, és gurulna, csak gurulna, mint egy fonnyadt gesztenye, fénylő héján égi tűz lopakodó nevetésével.

Bármit megtennék.

Bármit.

Kérlek.