Cafatokban lógni

Nőnek lenni ma annyit jelent, hogy árucikk vagy egy kirakatban. Egy darab omlós hús, csupa hajlatból és domborulatból ragasztott, csillogó máz, de senkit sem érdekel, mit takargatsz a hajszálvékony repedések mögött. Hogy ki az, aki a hajnal bűnbánó fényeibe öltözve visszanéz rád a tükör álcája alól. Amikor fedetlenek vagytok, a szíved és te.

Van szíved?

Semmi misztikus csodalény, vagy felderíteni vágyott titkok.

Inkább mindent a kéznek, az izzadó tenyereknek a betegen villódzó neonfények kihívó kacsintásai alatt, ahol nincs hová menekülni. Zöld, kék és vörös feromonok verejtékeznek a lélegzetvisszafojtva rángó betonfalak szorításában. Test a test ellen. Lerázod, visszajön.  Simít, markol, tapint, azon a magától értetődő, birtokló, mégis érdektelen módon. Mindegy, hogy te vagy más, mert az arcod színei csak hullámoznak, mint a kavicstól fodrozódó víztükör.

Elmosódott festékpamacsokként úszunk el a füstös hajnali háztetők megadó szuszogásában.

Eközben a rajtvonal mögött

-És… mit csinálsz a szabadidődben?

-Mosolygok. 

Villám-játék az éjben

Arra vágyom

hogy fordíts ki

most máshogyan

 a szívem legyen meztelen.

Hogy lehet az illatod a párnámon

ha te még magvas gondolat sem lehetsz?

Csak vágyakból összetapasztott tökéletlenség

az árnyék a napsugaram derekának ívébe bújva

vagy én a tiédbe.

Hol vagy?

Félelmek

"...ha szembe tudsz nézni vele, legyőzöd."

És a tükörből egy ismerős arc nézett vissza rám, és mosolygott, és körülöttem füstillatú hervadás szőtt magányt mindenütt.

Vegyetek észre!

„A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod”

Legyen, a tiéd. Tenyered melegében majd békésen ül a biztonság, zárkózz be, nélkülem. Ülj egyedül az ébredő hold poroszkáló sóhajai alatt.

De az én kezem sem szorítja senki, egyedül hallgatom a zajos éjjel bizalmatlan kis neszeit, és ízlelgetem a kétely selymes ízét. Még tanulom hinni, hogy a felhők rám is nevetnek. Hogy nem vagyok kevesebb, mint ő, aki a gangon füstöl.

Nézd, nem vagyok láthatatlan.

  

Szabadon

De ma, ma én voltam a felgyúló csillag könnyes tekintete. A bánatosan olvadó kalács igéző illata. És az ősz első hírnöke, a fűben szendergő magányos gesztenye. A lámpafénytől részegült molylepke a hegedű kacskaringós nevetésétől ölelve. Az a kacsintás. Egy szavak bájától bűvölt, csalfa kis verssor. Egy majdnem-találkozás. Az alkonyban szétrobbanó nyárutó füstös zamata.

Egy szárnycsapás.

Mert tulajdonképpen bármivé válhatok, ugye?

Az ég nyitva áll előttem.

I hear the bells

Bárcsak egy pillanatra megállna a világ. Csak amíg eszembe jut, hogyan kell lélegezni. Amíg újra kihúzom magam. A párafoltos, részeg szédüléstől már nem tudom, merre kell indulnom, a lépések bizonytalan imbolygásba süppednek alattam, mintha mocsárban járnék. Pedig érzem a szabadságot, a körülöttem táncoló, nevető szél hívogató mosolyát, amely belesimul a hanyatló éjszaka mélységébe. Vágyom rá. Bárcsak emlékeznék, hogyan nyújtsam utána a kezem… Bárcsak várna rám a világ, de tudom, hogy nem fékezhet le. Egyetlen csillag sem kókadhat saját árnyékának szomorúságában.