Elnyomott félelmek

Valami otthonos, melengető érzés után kutatok napok óta, mert a járdán vonagló január, a szél és az eső egyre mélyebben megdermeszti mindenemet. Ébredéskor bátortalanul szorongó zúzmarakristályok reszketnek az ujjam végén – zátonyra futott kis hajósok, eltévedve egy szélviharban, biztos halálra ítélve. A nap végére csupán csillámpor-emlékük marad a körmöm alá ragadva.

Még fázom.  

Tapogatózom, nézelődöm, ismerős színeket lesek a naplementében, de ez a vörös harsányabb, az a lila pedig túl maszatos. Mint egy hatalmas aszalt szilva, amelynek ráncai közé kimondatlan kérdéseket fonnyasztottak az évek.

Néha szeretnék visszamenni a gyerekkorba, amikor még nem nyomta a csontomat ez az állandó felelősség-teher, amikor még könnyebb volt az ébredés. A sóhaj még nem ilyen mélyről kapaszkodott a torkomba, és a félelem elől elrejtőzhettem a takaró alá. Volt, aki feleljen értem. Ne szólíts gyávának, kérlek… Akkor tanultam, hogy nem lehet minden fekete és fehér, hisz egy kézfogásnak is vannak árnyalatai. Hogy ha valamiben igazán hiszek, azért küzdeni kell, akkor is, ha sziklákat kell görgetnem végtelennek tűnő emelkedőkön. Valahogy mindig is evidensnek tűnt, hogy én kedves leszek és bátor, és akkor a herceg rám mosolyog, úgy, ahogy csakis rám képes, és megérti majd, hogy neki is túl kell lépnie a saját árnyékán. Hogy majd jön és kézen fog, és akkor minden megoldódik, mert ilyen a boldog végek természete.

Újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy a világ most is csupán egy nagy játszótér.

…és ahogy felnőttem, hámló bőrdarabokként foszlottak le a vágyaim.  Mindig csak kompromisszumot kötök az élettel, mert elfelejtem, hogy nem kell így lennie. Mondhatok nemet is. Hogy nem csupán néhány véletlen nyakatekert kis tréfája vagyok – egy zavart kérdőjel két pont közé szorulva. Megállhatok, szemben a viharos erejű széllel, de hátra is fordulhatok, mert nem szégyen visszanézni arra, amit magam mögött hagytam.

Nyúlok egy kéz után, de a kételyeim csak a homokvihart kavarják fel. Apró szemcsék karcolják a bőrömet, a reményt markolom.

Miért hagyjuk magunkat eltaposni?

Több vagyok, mint egy halvány lábnyom fáradt fonákja. 

Weheartit.com