Mindig jeleket keresek a messzeségben,
távol, ahol a horizont homlokon csókolja a sóhajainktól kopott földet… apró kis
fénypontokat, zümmögő, magabiztos szentjánosbogarakat, amelyek majd vezetnek.
Persze általában úgy teszek, mintha csak az erős napfény miatt hunyorognék,
pedig a szívem egyetlen szoros, kibogozhatatlan csomóban ficánkol. Néha nyúlok
egy hideg kéz után, de a semmi idegen és ragacsos – végül inkább magamat
vezetem, felszegett fejjel, mintha mindig is így terveztem volna. Mintha nem
vágynék másra a saját árnyékom gúnyos mosolyán kívül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése