Talán nem is volt ez más, csupán az élettől egy teszt*

Hallgatom a hangod, ahogy visszhangzik egy másik életből, és a selymesen ingerlő válaszok szétesnek a térben. A dalod simogatja a fülem, de ez valami más, valami régi, felmagasztalt érzelemburok hasadékából szóródik rá a fény. Régen álmodtam róla.

Nézlek, és tudom, hogy tulajdonképpen sosem ismertelek. Csak láttam, ahogy a felhők tükrözte savanyú, tojáshéj-színű fénysugarak a hajadba ragadnak, mint most is. Az a régi lány még mindig ujjong ott belül, de ezek csak ragok és képzők, a jelek már régen kikoptak a lényeggel együtt. Felnőttem, és ezzel együtt ripityára törtem azokat a kis pezsgő álom-buborékokat, amelyektől folyton izgatottan elszorult a torkom. Néha mindenütt konfettizáport láttam tőlük, szivárványszín nevetések ragadtak a villanyoszlopokra és a forró sajtba a melegszendvics tetején.

De már megfagytak és elrepedtek.

Rám néztél.

Hányszor elképzeltem ezt, de rázzuk le a tündérport – sosem voltam az a lány, akire a fény ragyogott, hogy minden tekintetet oda vonzzon. Én a vakító nap elé álltam, mindig láthatatlanul.

Akkor is rám néztél, én pedig nevetségesen sokszor sétáltam el előtted. De sosem láttál.

Jól is van ez így. Úgysem tudtam volna mit kezdeni azzal a hatalmas boldogsággal – túl nagy lett volna a tenyeremhez képest. Mégis mihez kezdjek azzal az álommal, ami beteljesül? Hiszen akkor már nem is az enyém. Te pedig bármikor a szemétbe dobhattad volna. Talán végig biztonsági játszmát játszottam, mert tudtam, hogy a vágyaink árnyalata túlságosan különbözik. Mi sosem illeszkedtünk volna.

Tudod, szerettelek – ahogy csak olyan valaki tud, akit még nem tapostak el, mert még sosem ízlelte a boldogságot. Ártatlanul, veszélyes tudatlansággal. Akinek még nem tapostak a szívére. Aki azt gondolta, hogy a szeszélyes érzelmek csattanója olyan hangos, hogy eltöröl minden kételyt.

Még mindig hordozom a képet, ahogy leguggolsz a néptelen folyosón, felnézel és énekelsz. Elfelejtettem lélegezni attól, ahogy az ujjaid szaladtak a húrokon – sosem láttam azelőtt ilyesmit. Nem ilyen közelről. Nem a te illatoddal és komisz mosolyoddal.

Aztán a bársony csillagok is lassan elszenderedtek.

Nézlek, és nem tudom, ki vagy. Nekem énekelsz, kitalálod a gondolataim, miközben a mellettem elsuhanó tájat nézed. Sosem voltál más, csak egy szép és értelmetlen anomália.

*Grandpa's Wine: Talán