Salakot lélegzem, a szemcsék
megtelepednek a tüdőmön. Karcos jégkristályok a hétköznapiság fakó bűnébe
bújva. És arra eszmélek, hogy talán mégis jó érzés… talán ennek hála tudom,
hogy hová tartozom. Talán minden elfeledett álom-sóhajom ilyen recsegő csillagokká
szilárdul, hogy emlékeztessen a vágyak felhőízére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése