Néma hópelyhek

December.

Nyolc betű, három szótag. Meglehetősen kevés helyet foglal egy papíron, szigorúan véve némi grafit és jégbe dermedt csillámtöredék.

Számotokra.

És nekem? Azok a napok, órák, izgatott zsibbadtságban úszó pillanatok, amikor a csodák kézzel foghatóvá válnak. Talán a zúzmara teszi, a jégcsapok, vagy hogy ilyenkor a háztetők felett egy titokzatos erőnek hála mindig ibolyalila árnyakkal nevet az alkony. A hideg szél élesen csobban a villogó fények tükrében a járdán, a kézfogás a kesztyűk pamutján át is melegebb és erősebb. Ilyenkor nincs lehetetlen. Korcsolyák karcolnak csalfa szíveket a jég mosolyába, fűszeres narancs és szegfűszeg-aroma kucorodik még az ereszcsatornák magányába is. Mágia szikráitól terhes a lég. Persze csak ha odafigyelsz – ott van a szmog, a hajnali sikamlós köd, a tülkölés és a frusztrált düh lecsapódó szemcséi alatt.

A gyermek tekintetében, amikor az esti ablakon át az alvó utcát kémleli.

A lehulló hópehely tiszta és ártatlan sóhajában, mielőtt első csókját adja a sáros, fagyott földnek.

A tenyeredben keresd, amit valaki felé nyújtasz. Látod, hogy ragyog?

Elkaptál egy csillagot.

Weheartit.com

More than a feeling

Volt ma egy pillanat…

Ott, a körúton, a süvítve duruzsoló szélben, a kedveskedve táncoló esőcseppek dorombolása alatt megéreztem a fenyőillatot. És ott voltak a porcelánszínű rózsák, felszegett fejjel fáztak a novemberi lassú ködben, mintha ez lenne életük egyetlen lehetséges értelme. Érinthetetlenek és kemények voltak, halvány pír a város jégszürke arcán.

És beléptem az ajtón, a könyvek birodalmába.

És szólt az a dal.

És magába olvasztott a pillanat, amikor képtelenség mosoly nélkül élni, és hirtelen megint emlékeztem a boldogság zamatára.

Szendergő háztetők

Elképzelt beszélgetések kötőjelei pattantak szanaszét a feszes állú esernyőkről, zavarodott kérdőjelek higanycseppjei pörögtek a tócsa peremén, majd vitorláztak tova, zúgó fülű nevetésekben és rőtszürke szitkok repedező ragjaiban meg-megsüllyedve.

Azt hiszem, volt egy pillanatnyi csend, még a zuhanás előtt, az elmúlás nedves illatán billegve…

És jött a csatorna.

Az eső mindent belemosott, mielőtt még bármit is felelhettem volna.

Felriadtam, és a párnámon bús együttérzéssel melegedett egy gömbölyű esőcsepp. 
A hajnal mélybordó felhői már megtanultak csendben könnyezni.

"Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír"

Egyszer volt, hol nem volt…

a régi tündérmesék álmaiból kikopva ott ült a gyerekszoba könyvespolcán a szomorú bohóc. Egykor előkelő helye poros mennyországgá sorvadt a bágyadtan repdeső szivárványok játékában, valahol két Grimm-mese és az unalmas Csodaország között. Magány és napszítta csipketerítők dohos pislantásától kísérve az arcára festett könnycsepp maradt legőszintébb gesztusa.

A szája nem mozdult, pókhálóssá zúzott szókása szikkadt csak benne.

A bohóc sosem árulhatta el, mi lakik a szívében.

Csodáljátok még azt a levakarhatatlan bánatfoszlány-bélyeget?

Amikor

azt gondolta, igen – nemet mondott.

Rongyszíve elszorult: félek – azt súgta, menj el.

Szeretlek – kikoptál.

Nézz rám még egyszer – de ő fordított hátat.

Láss engem igazán – nem akarlak.

Szükséged van rám? – Nincs rád szükségem.

Szegény bohóc.

Üres, mozdulatlan marokkal meredt a falra, és nem maradt már semmi, csupán a végeláthatatlan vágy, hogy görbe ujjai közé zárhassa végre azt az utolsó könnycsepp-gyémántot.

Hogy végre igazán szomorú lehessen, nyomtalanul,

immár szív nélkül.

Vasárnap

Talán csak egy rubinszemű óriás elmosódott kis álma vagyok egy fáradt, marcipánízű hajnalon. Egy régi zenedoboz szívkaparóan édes dallama, a padlódeszka alá kucorodva.

Mindenképpen talán

 Mert az a lány a villamoson…

nem azért sír, mert a téli árnyak lassan szennyes kátrányt köpnek az ég sötétjébe, és összemaszatolják -

nem azért, mert egy dallam csikorogva zokogott a nyitott ajtóval szunnyadó autórádióból -

nem azért sír, mert nincs jövő -

hanem mert nincs múlt.

Kapkodó, vak pillantásokkal fonnyad semmivé a maró fények sanda mosolyában.

Mert savanyú üvegcserepeken térdel, és nem tudja, hányszor törik még bele a szíve. Mert azt gondolta, elengedett valamit, de most újra bársonyos sikítással dobol a bőre alatt, és nem, nem kap levegőt.  Mert visszamenne, és közben mégsem. Mert tehetetlen. Mert sáros agyagba ragadt, és talán belefullad -

talán.

Nézőpont

Most úgy érzed, eltévedtél. Hogy az út, amit eddig követtél, már csupán egy sárba fulladó, lendületét vesztett sovány porszelet az előtted nevető, karcos kavicstengerben. De mi lesz veled, és ezzel az idegen, kényelmetlenül feszítő kis levegőtlen térrel, amelyben itt ragadtál?

Van, hogy csak perspektívát kell váltanunk. Nézz körül, fordíts hátat. Csiszold le az éleket, rántsd ki a szőnyeget. Az is lehet, hogy megütöd magad.

Mert talán egy másik szögből, egy másik időből, egy másik életből szemlélve éppen most vagy a legjobb helyen.