Ma.

Ma megint itt vagy. Nem tudom, honnan jöttél, melyik hajnalsugár sikította a fülembe a neved, de ma minden hiányzik. Üres mondatfoszlányok után kapok, darabos nevetések visszhangja ragadt a ruhámra, én pedig letépném, de ma nincs hozzá erőm. Elfáradtam. Ma egyszerűen csak hagylak, hogy belém telepedj, hogy törj-zúzz odabenn, hogy gyomokat tépkedj a szikkadó talajból, én pedig várom az esőt, ami tisztára mos. Csak nem ma.

Mert „most tél van és csend és hó és halál”.

De ott, a hegy mögött, a második kanyarban, az elszáradt szőlőtőkék mögé bújva, ott már mosolyog a tavasz.