Azt gondoltam, az üvegerdő csupán egy
őszülő mesemondó fejében létezik, akinek édeskés szivarfüst aromája nevet
kockás-foltos zakóján, és minden télen vallásos áhítattal eteti a madarakat…
magokat szór a kásás hóra – mindegyik egy apró, ki nem bomlott ígéret.
Elkalandoztam… tehát nem igazán hittem
az üvegerdőben.
De ma ott volt. Minden faág törékeny,
ártatlan tisztasággal simult a napfény sóhaja alá, megpróbálva magába zsúfolni
a téli ég összes szemtelen kékségét. Szinte hallottam, ahogy a szél óvón táncol
közöttük, mire ők csilingelő kacagással felelnek. Mindent jég borított. Mintha
az évszakok összes mosolyát magába fagyasztotta volna most a tél, és talán
sosem akarná kiengedni… varázslatos volt. Minden ragyogott a napfényben, én
pedig arra gondoltam, mi történne, ha így maradna?
Ha soha nem olvadna fel, mi pedig itt
lennénk, bezárva ebbe a fájdalmasan szép, karcos fagyba? Ha nem lenne többé
vidáman bugyborékoló patak vagy petrezselyem-illatú nyári zápor, és a pillangók
is csak dérhintette emlékképek lehetnének valamiről, amit egyszer talán reménynek
hívtak?.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése