Hogy tud hiányozni valami, ami sohasem
létezett? Hajnalszagú leheletek között botladozom, egyik lábam a másik után, de
nem látom az utat. Tudod, néha elém tolakodsz, és egyszerűen kitakarod a napot,
vagy te magad leszel a fény? Pont ez a baj. Ilyenkor szédülök, légszomj
fojtogat, a soha el nem múló érintések zavara. Vagy a soha meg nem történt érintések.
Nem is tudom. Talán ez az egész kavarodás miattam van, ez a zúgó konfettizápor
a csillagfényben. Van, amikor azt kívánom, bár belém kapaszkodtál volna. Ha nem
hagytál volna elmenni, ha nem dermedek meg ettől a rideg, racionális
félelemtől. Máskor meg azt, hogy a nevedre se gondoljak holnaptól. És mi a
megoldás? Megmaradsz a legnagyobb, legkínzóbb kérdőjelnek a horizontomon? Most
valamiért mégis azt kívánom, bár ott lennél a következő naplementében, hogy te
is elmaszatolj benne néhány árnyalatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése