Néha, egy-egy éteri pillanatban
rájövök, hogy egy illatnál kevés nagyobb erő van a világon. Lehet, hogy mások
nem érzik, hogy az ő gyomruk nem rándul sajgó görcsbe, amikor megérzik az
utcán, a sötéten kacagó ég alatt azt.
Vagy éppen ezt. Tereket és utcákat, félhomályba bújt szobákat és napfényt
hoznak magukkal, egyszerre lebegtetnek és döngölnek a macskakőbe, csak így,
leheletnyi illanó valójukban. Rád emlékeztet és rá, vagy a gyerekkoromra, egy
karácsonyra, egy barátra, nagy fájdalomra. Vagy olyan szépre, mint az a ropogó,
törékeny téli hajnal, tudod, jégbe fagyott az egész. Bárcsak megérinthetnélek.
Szeretném a markomba zárni, mélyre. Néha arra gondolok, ezek az illatok mindent
túlélnek… végiglebegnek az évtizedeken, a katasztrófákon és mosolygó
diadalokon, hogy aztán, egy szerda délelőttön váratlanul a gyomrodba
öklözzenek.
És miért?
Nem hiszem, hogy lenne oka. Az ilyen
egyedi gyönyörűség, a hóvirág csak önmagáért nyílik.*****
Itt maradt nekem egy vörös heg a
térben. Többnyire nem veszek róla tudomást – hagyom létezni, és ha útjaink
keresztezik egymást, hagyom sajogni néhány pillanatig. Persze inkább kikerülöm.
De idővel vajon eltűnik? Vagy nekem kell eltűnnöm? Követ majd?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése