Február 14.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Üres fény kuporgott a párkányon, a lepattogzott festékfolt helyén. Néma volt, néma, akár egy fáradt simítás szombat hajnalban. Csak figyelt.

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Látta az áradatot odalenn, az aszfalt minden egyes újabb kopását, ahogy a cipőtalpak szenvedélyes csók ígéretével hagyták el. Tiszavirág-életű szerelem volt mindegyik, mint amikor egy csillag felrobban odakinn az éjsötét semmiben. Az ilyeneknek mindig nyoma marad… némi por és ki nem hunyó szemfényvesztés.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Ezek az emberek borzasztóan furcsák. Hiszen ők maguk sem értik igazán! Nem is tudják, milyen szeretni, csak ezeket a hamis ígéreteket, a kétségbeesett szemvillanásokat ismerik, ahogy egymásba csimpaszkodnak egy megfáradt téli reggelen.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

De olyan igazi. Ami a szívig ér.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mindegyik azt hiszi, senki nem ismeri olyan jól a titkát, mint ő. Pedig hát… ugyan.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Emberek.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Ő volt a fény, minden ragyogás, minden borzongó sugár, magába olvasztva az összes meg sem született szivárványt.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Az emberek semmit sem tudnak, mert vannak, amik sokkal hatalmasabbak náluk. Fel sem fogják. Milyen lehet a fény szerelme? El tudod képzelni?

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

(Karinthy Frigyes: Előszó – részletek)