Egyre csak bizseregnek az ujjaim – és bizsereg
a fejbőröm is. Alkotni vágyom, a semmiből teremteni, mindössze álom-és
gondolatmorzsák csillogó foszlányait gyúrnám egybe féltőn reszkető kezekkel. És
ez a vágy egyre nagyobbra dagad, lassan eltelít, és már nem is érzek mást,
csupán az íze keseredik meg a szájpadlásomra száradva. Mert minden áron valami
fontosat, valami mélyről jövőt szeretnék kinyújtani – ki tudja, mit? Talán a
vérző szívemet kicsipkézett szélű, fényes tálcán.
Csak így megy. Vagy mindent adok, vagy
semmit, csak bénultan állok az ablak előtt, és az utcát nézem, ahol senki sem
jár.
Nem akarok így maradni az első
szégyenlősen felderengő hajnalpírig, nem akarom, hogy az érzések szépen lassan
belekristályosodjanak ebbe a csontos szélű feneketlenségbe. De hogyan
csalogassam elő ezeket a szavakat? Mit tegyek, hogy ennyi is elég legyen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése