Ma minden a hidakról szólt. Az
átmenetről két világ között – az egyik sziporkázó csoda, a másik dúsan
burjánzó, rejtegetett kincsesláda. És a végpontok között átível ez a tünékeny
csoda, reszkető léptekből, őszinte mosolyokból, segítő szándékból és tiszta
szívekből kövezve. A híd… sosem önmagáért létezett, csupán hogy megkönnyíthesse
az életet. Hogy átjuthassatok – te és ő, és a fiúk, akiknek a pólóját ma
rongyossá sírta a zápor a pályán. A bácsi, aki megállt pihenni a sarkon, vagy a
galambokat etető kislány. Hogy átjuthassanak egy másik, mágikus világba.
A híd erős, de közben mégis annyira
törékeny marad, mint egy lepkeszárny – sose felejtsd el.
A híd a szivárvány, ami ma délután
visszatükrözte a boldogságtól könnyező napfényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése