Ki tudja, mióta hevert ott kábán? A
lángoló délutáni napfény áttört a függöny résein, végigcsorgott a falakon,
karamell-illatú, szemtelen ragyogás nevetett minden megvilágított, táncoló
porszemben.
Csak feküdt. Üres test. Sajgó
porhüvely.
Olyan régóta várt már így, hogy szinte
elfelejtette, milyen a fájdalom hiánya.
De akkor kopogtattak. Bátortalan és
tétova hang volt, csak egy apró kis bocsánatkérés az ajtóra tapasztva.
És olyan nehéz volt felkelni, ki
gondolta, hogy ilyen kemény minden mozdulat? Hogy ennyire elszokhat tőle az
ember? Hogy ha ennyi ideig fekszel ott egymagad, már a legalapvetőbb mozdulatok
is halálfélelemmel tölthetnek el?
Kinyitotta az ajtót, de nem állt ott
senki. Lenézett.
Nem volt ott más, csak egy szív. Az ő
szíve – gyűrött, fakó újságpapírba csomagolva. Ütött-kopott volt, leharcolt és
foszlott, néhány helyen talán még mindig vér szivárgott belőle…
Magához szorította.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése