Képekből állunk.
Színes és fekete-fehér elejtett villanások,
dermedten várva valahol két dimenzió közé szorulva, hogy valaki mások
lehessünk. Hogy egy elkapott pillantás meséljen helyetted… valami hamisat,
valami műanyag-álmot, olcsó és erőltetett vágyakat. Mert meg akarunk felelni,
talán csak egy láthatatlan démonnak, aki jégkristályt sír és nem mer a szemed
mélyére látni. Mint ahogy más sem. Az már túl intim, túl sok, már nem csupán
bőrtónus és egy elkenődött rúzs valaha volt árnyalata.
Pedig mindannyiunkat ugyanaz tart össze:
csontok, ruganyos hús, titkos sejtek, por és napfény.
Ez lennél? Vagy inkább a sóhaj, amikor a
legtitkosabb álmod olyan közel kerül, hogy akár bele is markolhatnál, de nem
mersz megmozdulni. Mi van, ha elillan, és nem látod többé? Minden párafoltos
hajnal, amikor az egész világot legyőzve kimászol az ágyból. A körmöd vájta
nyom a tenyeredben. Jó, ha fáj – legalább érzel valamit. Szakadozott, távoli
emléke annak, milyen érzés egy váratlan csók. Azok a szavak, amiket soha nem
akarnál, hogy mások is meghalljanak, és a gyűrődés, amit az arcod hagy a
párnahuzaton.
Ezért vagy te az egyetlen.
Mit számít egy elkenődött rúzs?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése