A magány néha csak egy illat. Egy
felszikrázó sóhaj. Egy kéz, ami hiányzik, ahogy végigszalad a hajamon, vagy a
homlokomra simul. Vagy egy gesztus emléke. Ebbe a megfáradt, forró zavarba
süppedve hagyom, hogy valami magával sodorjon, hagyom anélkül, hogy tudnám,
merre tartok. Hadd maradjak még gyenge, csak egy percig. Hadd hunyjam le a
szemem – így nem látom az eltűnt sziluettek halványan fodrozódó álmát.
Majd a reggel megmagyaráz mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése